Jodi Picoult: Der Elefant, der weinte

Rég olvastam Picoulttól, most megtaláltam a Kindle-ömön ezt az elbeszélését, ami eléggé különbözik szerintem a regényeitől. Alice elefántkutató, aki egy botswanai vadrezervátumban az állatok memóriáját vizsgálja. Különösen az elefántok családcentrikussága és gyászviselkedése érdekli. Amikor egy árva elefántborjút talál, megszegi a rezervátum legfontosabb szabályát: csak megfigyelhet, beavatkozni nem szabad.

Alice nem tudja sorsára hagyni a kis elefántot, ezzel nem csak karrierját teszi kockára, hanem a bébi életét is. Ráadásul váratlanul anyai szerepben találja magát és nem sokára megérkezik az „apuka” is, a helyi vadőr, Neo személyében, aki segít neki a kis elefáni, Lesego gondozásában. Mindannyian tudják, h ez nem maradhat így, helyet és családot kell találni az árva állatnak, visszasegíteni természetes közegébe. Alice igyekszik is minden bürokratikus akadályt elgrödíteni az útból, de mindez, csak a legnagyobb és egyben legtragikusabb felismerést hozza meg kutatási területével kapcsolatban, az elefántok családcentrikussága és gyászviselkedése terén. Picoult a végére még érdekesen szövi bele az anya-lánya kapcsolatot a történetbe. Összességében tetszett, jó volt az is, h rövidebb volt, nem maradt hiányérzetem és érdekes volt kicsit többet megtudni az elefántokról is.