Andreas Izquierdo: Romeo und Romy

A színésznőként nem éppen sikeres Romyt nagymamája halála viszi vissza a kis faluba, ahol felnőtt. Eléggé sokkoló (az unokának és az olvasónak is), h mindenki váltig állítja, a nagymama nem egyszerűen csak elaludt, hanem „meg akarta kaparintani” a kis település temetőjében az utolsó 3 sírhely egyikét, amiért meg is orrolt rá - még így halálában is - a falu lakosságának idősebbik fele, ami ebben az esteben úgy 95%.

Kiderül, h a lányt a nagymamája nevelte fel, mert az édesanyja korán meghalt, orosz apja pedig lelépett, így „az egész falu” gyereke volt és az lesz újra visszatértével. Bár azért pár dolgot tisztáznia kell az öregekkel, akik mindent elkövetnek a fent maradó 2 sírhelyért. Aztán a hogyan továbbon agyalva nem csak saját magának, hanem az öngyilkosságra hajlamos időseknek is talál egy célt, azt veszi a fejébe, h nagyanyja pajtájából egy Erzsébet-kori színházat épít:O. Némi kezdeti értetlenkedés és ellenkezés után mindenki kiveszi a részét a munkából, ezzel elterelődik a figyelem a sírhelyekről, de az végképp kiveri a biztosítékot, amikor Romy kisüti, a falu öregeiből akarja a színészeket is verbuválni. Ügyének megnyeri Bent, aki inkább reklámokból, mint a színházból ismert és kezdeti fanyalgása után ő is összebarátkozik az idősekkel és szívvel-lélekkel igyekszik valamit kihozni az előadásból rendezőként, ami a fellépő szerteágazó bonyodalmak tekintetében cseppet sem könnyű vállalkozás. Nehezen haladtam ebben a könyvben, mert sokszor az volt az érzésem, h a szerző több ötetet gyúrt bele a regénybe, sokszor sok-sok oldalon át bonyolódunk bele olyan mellékszálakba, amiknek az eredetihez nem sok köze van. Ezen kívül ismét a szereplőkkel volt bajom, főleg a főszereplőnővel, akiben semmi báj, semmi humor, mégis mindenki az ő kívánságait lesi, ő meg önzőn ki is használja ezt.