Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub

Megjelenésekor, 2 éve elég nagy hype volt a könyv körül, még akkor vettem meg én is, de az ilyesmit aztán mindig csak később olvasom el (nem tudom miért, de többnyire így alakul).

Csütörtökönként ül össze a nyomozóklub a coopers chase-i nyugdíjas otthonban, ahol Elizabeth, akinek egykor valami szupertitkos munkája volt; Joyce, a nyugdíjas ápolónő; Ron, az egykori szakszervezeti vezető és Ibrahim a nyugalmazott pszihiáter megoldatlan gyilkossági ügyekből csemegézik. Egy csapásra felfordul az életük, amikor az otthonban történik egy kegyetlen gyilkosság, majd nem sokkal később még egy. A csapat persze rögtön akcióba lendül, kombinál, konspirál, túl jár mindenki eszén, a rendőrséggel kooperál és hosszú-hosszú nyomozás, rengeteg útvesztő és zsákutca, na meg még néhány újabb hulla után sikerül is a gyilkossági ügyek végére járniuk. Az elején teljesen magával ragadott a regény, a cuki nyugdíjas szereplőkkel, a rengeteg poénnal és helyzetkomikummal, nagyon szórakoztató volt. Aztán viszont a történet egyre inkább a nyomozás irányába ment el, (de azért senki ne számítson igazi krimire), ami alapvetően nem lett volna baj, de egyre több szál és szereplő bukkant fel, egyre szövevényesebb lett a sztori, ráadásul sorra hullottak ki a csontvázak (szó szerint is) a szekrényekből, el-el terelve a figyelmet a fő ügyekről és a végére mind ezt, mind a nyomozást túl soknak éreztem és időközben vagy már nem volt annyira szórakoztató, vagy már annyira hozzászoktam, h nem is tűnt fel, mindenesetre kissé belefáradtam. Mondjuk ennek némileg ellentmond, h miután befejeztem, rögtön bele is kezdtem a második részébe;).