Fabio Volo: Der Weg nach Hause

Régen nagy kedvenceim voltak Fabio Volo könyvei, de most már évek óta nem olvastam tőle semmit, annak ellenére, h ez is már jó ideje megvan. A várólistámnak hála, most sorra került végre.

Az olasz Marconak Londonban van étterme, így ott is éli casanova-agglegény életét. Ám özvegy édesapja gyengélkedése hirtelen mindent megváltoztat. Hazamegy hozzá, hisz segítségre van szüksége. Legalábbis ideiglenesen visszaköltözik a szülői házba, ahol együtt viseli gondját apjának a bátyjával, Andreával. A két testvér különbözőbb nem is lehetne, mégis közelebb kerülnek egymáshoz, miközben Andrea házassága és élete válságba kerül és Marco viszontlátja élete szerelmét. Fel-felvillannak a múlt eseményei, titkok, elhallgatott dolgok törnek felszínre. A két fivér együtt és külön-külön is nehéz időszakon megy keresztül, de végül úgy tűnik mindkettőjüknek sikerül szembenézni a múlttal és a nehézségeikkel, ami által esélyük nyílik egy happy endre.

Rebekka Eder: Hyazinthenschwestern

A jácint az egyik kedvenc virágom, ezért is keltette fel így tavasszal különösen ez a hangoskönyv az érdeklődésemet (a címe Jácint nővérek). 1848-ban vagyunk Berlinben, ill. a környékén Boxhagenben (ma már Berlin), ahol az 5 Sonntag nővér hatalmas, illatos jácint ültetvényei vannak. Korábban elválaszthatatlanok voltak egymástól, de az utóbbi években több dolog is éket vert közéjük. Leginkább bátyjuk halála, ami az ő sötét titkával együtt megmérgezte a nővérek kapcsolatát.

Ráadásul a család körül ólálkodik valaki, aki meg akarja szerezni a földjüket, ez érdekében csábít és intrikál. A főszereplő középső nővér, Alba mindene a kert és a virágok, önálló, emancipált nő, ami tekintve, h a 19. században vagyunk, kissé meg is lepett. Addig csendes életéből egy állítólagos kertész érkezése zökkenti ki, akivel rögtön lángra lobbannak egymás iránt, ami akkor is kitart, amikor ugyanez az állítólagos kertész többedmagával a német márciusi forradalmat lobbantja lángra. Egy elég szövevényes történet, amit hallgatva időnként kicsit nehezemre esett követni, sok intrika, ármány, virágnyelv és a happy endig néhány halott tarkítja a regényt.

Melanie Metzenthin: Die Stimmlosen

2018-ban olvastam a családregény első részét és már akkor szerettem volna a folytatást is, erre viszont csak most került sor, annak ellenére, h már évekkel ezelőtt megvettem az Amazonról e-bookként. Egyébként – ahogy általában – a két kötet egymástól függetlenül is olvasható.

Immáron véget ért a 2. világháború, de a helyzet nem lett sokkal jobb Hamburgban. Az első rész főszereplői, a Hellmer házaspár, vagyis Paula és Richard, valamint a gyerekeik, sőt szüleik is túlélték a világégést és velük lakik még jó barátjuk, a szintén orvos, sebész Fritz is a fiával. Egy lakásban nyomorognak mindannyian, pszihiátér létükre háziorvosként dolgoznak, kijárási tilalom van érvényben, élelmiszert alig lehet kapni és bár a nácik uralma még alig ért véget, máris vannak olyan „élelmesek”, akik úgy tűnik, át tudják menekíteni vagyonukat és hatalmukat. Végig követjük a két család történetét a háború utáni legsötétebb időszaktól egészen a német gazdasági csodáig. Némileg meglepő módon felbukkan 2 angol szál is a regényben ill. a családok életében. Érzékletesen mutatja be a világégés utáni nehézségeket és a a társadalmi különbségeket, akár németek és angolok között is Nyugat-Németországban. Nagyon sok témáról van szó, de mivel a regény aránylag hosszú, van is lehetőség ezek kidolgozására. Ami nekem nem tetszett, h a hangsúly, főleg a könyv 2. felében nagyon áttevődik a Hellmer házaspár barátjára, Fritzre, ami még nem lenne feltétlenül baj. Az már annál inkább, h a szerző szentet csinál belőle, egy morális apostolt, mindenféle emberi tulajdonság nélkül. Ráadásul a végére átcsúszunk egy „túl szép, h igaz legyen” sztoriba, amit szintén nem feltétlenül tudtam hova tenni. Az az érzésem, h az első könyvnél volt ötlet és koncepció, majd annak sikerén felbuzdulva „meg kellett” írni a második részt, de itt mindkettőből kevesebb volt már, ez sajnos érzékelhető, még úgy is, h összességében ez sem rossz.

Julie Caplin: Das kleine Schloss in Schottland

A szokásos éves Julie Caplin hangoskönyvem ezúttal Skóciába kalauzol, ahol Izzy egy kis kastélyt örökölt, ahol szálláshelyet akar nyitni. Épp elvégzett egy főzőtanfolyamot és visszatértekor az a meglepetés éri, h – a földtől kissé elrugaszkodott - anyja 3 hónapra hajmeresztő áron szállást kínált a kastélyban egy professzornak és már karácsonykor igencsak jól fizető vendégeket fogadna, de addig még mindent helyre kellene rittyenteni.

Ami aztán egészen jól sikerül, h hisz ahogy az már lenni szokott – legalábbis a hasonló regényekben – mindenki nagyon segítőkész, befogadnak egy vadkempingező párt, akik igazi – munkaerő – főnyereménynek bizonyulnak, ráadásul a professzorról, Rossról kiderül, h menő író. Na meg persze az is, h Izzyvel kölcsönösen nem közömbösek egymás számára. Minden készen állna a tökéletes karácsonyra a kastélyban, fizető vendégekkel, csak épp az időjárás szól közbe. Meglepetésvendégek sora érkezik (szülők, barátok), épp csak azok nem, akik fizetnének, na de annyi baj legyen, némi kis drámázás után minden tökéletesen sikerül. Nem tudtam előzetesen, h ez karácsonykor játszódik, akkor nem most hallgattam volna. Nem tetszett igazán, mert nagyon kevés valódi cselekmény volt benne, ráadásul Skócia szinte szóba sem került. Valahogy sokszor van az az érzésem, h 1-1 szereplő már egy másik regényben/helyszínen előjött, de annyira mély benyomást nem tesznek rám ezek, h igazán össze tudnám kapcsolni őket egy másik helyszínnel, vagy cselekménnyel. Összességében szerintem nem ez Caplin legsikerültebb könyve.

Budapest Nagyregény

Újabb várólistás olvasmány volt ez, ami 2023-ban, Budapest 150. születésnapjára jelent meg. Amikor hallottam róla, rögtön felkeltette az érdeklődésemet, majd tavaly meg is vettem, de ahogy öregszem, egyre inkább riasztanak az ilyen vaskos könyvek (476 oldal), szóval nem ártott a plusz, várólistás motiváció.

Már a címe fura és félrevezető, mert nemhogy nem nagyregény, mégcsak regény sem, sokkal inkább egy - elvileg – Budapestról szóló novellás kötet. A koncepció szerintem jó, rögtön meg is vett kilóra már anno, amikor először hallottam róla: 23 fejezet Budapest 23 kerületéről, 23 ismert, sikeres magyar író tollából. Ha minden igaz, az írók maguk választhatták ki a kerületet, amiről írtak, valamint a lakosság közreműködését is kérték, akik saját emlékeikkel, történeteikkel, régi fotóikkal, dokumentumaikkal vettek részt az alkotófolyamatban, ezzel inspirálva a szerzőket. A 23 novellából elvétve találtam olyat, ami igazán tetszett. Legjobbnak én a 3. kerületről (Óbuda-Békásmegyer) írtat találtam Vámos Miklóstól, régen sokat olvastam tőle és az első kettő után – pedig azokat sem ismeretlen kezdők írták (Cserna-Szabó és Krusovszky) - ez volt az első, ami megfogott. Van eleje-vége-értelme, olvasmányos, érthető, könnyed és nem utolsósorban egyértelműen kivehető belőle Óbuda. Tetszett még a 9-es és a 10-es, vagyis egy ferencvárosi szilveszter „akkor és most” ill. egy frissen odaköltözött 6. osztályos lány naplóbejegyzései. Karakteresnek találtam a 12. kerületről, a Hegyvidékről (ezen a neven nem tudok elsülni, pedig nem most hallottam először), Háy János írását, amiben pontos képet rajzol az előkelő hely lakóiról, ráadásul ennek is volt eleje, vége, sőt, még csattanója is. Volt még néhány olyan, amik történetként még egészen tetszettek, de számomra nem Budapestről, vagy a valahányadik kerületről szóltak, ami pedig a cél lett volna. Pedig elvileg bár a szerzők szabadon dolgozhattak, de legalább két idősíkot kellett használniuk és fejezetükben az adott városrész három emblematikus helyszínét meg kellett jeleníteniük. Az első feltétel nem tett minden történetnek jót, a másodikat meg nem mindegyik tartotta be szerintem. Bosszantó volt, h a novellák nem a szerzőjük nevével kezdődnek, ezért minden egyes alkalommal hátra kellett lapozni a tartalomjegyzékhez. A legnagyobb probléma viszont inkább az, h a 23 novellából egyáltalán nem rajzolódik ki, még halványan sem Budapest. Nem áll össze a kép, nem kerülünk közelebb a városhoz és nem tudunk többet róla, mint a „nagyregény” olvasása előtt.

Heather Fawcett: Emily Wildes Atlas der Anderswelten

Főszereplőnőnk ezúttal is Emily, aki nemrég írta meg a világ első átfogó tündérenciklopédiáját, de máris új cél lebeg a szeme előtt: megrajzolni a különböző tündérbirodalmak térképeit. Mégis menekülni kényszerül Wendell Bamblebyvel együtt, amikor Cambridge-t megszállják a férfi mostohaanyjának bérgyilkosai.

Wendell ugyanis egy országából elüldözött tündérkirály és a hatalmat átvevő mostohaanyja végképp ki akarja vonni a forgalomból. Időközben Emily is tisztában van a férfi iránti érzéseivel, de azzal még inkább, milyen veszélyes egy tündért szeretni. Elméletük szerint meg kell találniuk a Wendell birodalmába visszavezető ajtót, ezért érkeznek az osztrák Alpokba. Ennek megtalálása segíthet megmenekülni a Wendell elleni gyilkos cselszövés elől. Persze Emily ezúttal is kiveszi a részét mindenből és ezúttal már tudásra szomjazó unokahúga, Ariadne is velük tart. Magyarul Emily Wilde atlasza a Másvidékről címmel jelent meg és hamarosan érkezik a 3. rész is.

Laetitia Colombani: Das Haus der Frauen

Solene sikeres ügyvéd, bár soha nem az akart az lenni, csak szülei nyomásnának engedett, de ha valamit csinál, azt kompromisszumok nélkül, teljes erőbedobással teszi. Nem kíméli magát, magánéletét is feláldozza a munkájáért, csak annak él. Ám amikor egy simának tűnő ügyben rá és ügyfelére nézve kedvezőtlen ítélet születik és az ügyfél a tárgyalóteremből kijőve Solene szeme láttára követ el öngyilkosságot, hirtelen kártyavárként zuhan össze az élete.

Burn out, depresszió, semminek nincs értelme, egyedül van és nem tudja, mihez kezdjen, csak azt tudja, h nem akarja újra a régi életét. Mikor már van annyira, h valami elfoglaltság után nézzen, egy nehéz sorsú nőket befogadó otthonban lesz „levélíró”. Itt sok női bevándorló, aki a saját nyelvén sem tud írni-olvasni, ügyeket intézni, nemhogy franciául, ebben lesz segítségükra a Solene. Társadalmi munkában jár ide, heti egyszer. Először feltűnő gyanakvással fogadják, méregetik és ő sem tudja, hova tegye, ezeket a nőket. A jég viszont gyorsan megtörik és kezd konfrontálódni a sok nehéz sorssal, tragédiával, azokkal az aszonyokkal, akiknek számít 2 euro, amit nem kaptak vissza a boltban és ami a feje tetejére állítja a havi költségvetésüket vagy akik kénytelenek voltak az egyik gyerekeküket hátra hagyni és csak a másikkal menekülni. Megérintik ezek a sorsok, amikről eddig nem is tudott, mert nem érdekelték, becsukta a szemét, nem akart tudomást venni róluk. Az otthon lakói lassan a bizalmukba avatják, a segítségét kérik, elmesélik szívszorító történeteiket, elrángatják zumbára és Solene rájön, milyen fontosak neki is az emberi kapcsolatok, amiben már olyan rég nem volt része. Végre újra egy közösség része lesz, akikkel együtt sír és nevet és akikkel szebb az ünnep és elviselhetőbbek a hétköznapok. Szép történet női összetartásról, női sorsokról, emberségről.

Taylor Jenkins Reid: Daisy Jones & the Six

Az utóbbi pár évben Taylor Jenkins Reid nagy rajongója lettem és ezt a könyvét is már rég el akartam olvasni, főleg, mert csak jót hallottam/olvastam róla, ráadásul a regényből készült sorozatról is. Tudtam, h egy rockbandáról van szó, de tudat alatt azt gondoltam, egy fiktívről.

Viszont a könyv bevezetése után - amiben a szerző arról ír, h ők voltak a világ legismertebb együttese és hogy nem csak a banda tagjaival, hanem a hozzájuk közel álló, fontos más egyéb szereplőkkel is igyekezett beszélni stb. – kissé elbizonytalanodtam ebben. Gyorsan kiderült viszont utánaolvasva, h valóban egy fiktív zenekar történetéről szól a könyv. A következő meglepetés akkor ért, amikor lapoztam egyet, hisz a formátum első blikkre olyan volt, mintha egy interjúról lenne szó, de nem. Gondolom ezt a szokatlan, általam még sosem látott szerkezetet hivatott magyarázni a szerző bevezetője arról, h mindenkivel igyekezett beszélni, mindenkit meghallgatni nem csak a bandából, hanem a „környékükről” és kvázi azt dolgozta össze. Ezt úgy kell elképzelni, h ahogy kronológiai sorrendben haladunk, mindenki hozzáteszi a maga infóit a történtekhez. Ezek sokszor kiegészítik egymást, máskor ellentmondanak egymásnak és van amikor egy-egy új szemszög, mindent új megvilágításba helyez. Eleinte nem tetszett ez a szokatlan koncepció, később alig tudtam letenni.

Az elején két síkon haladunk, először megismerjük a Dunn fivéreket, Billyt és Grahamet és a köréjük szerveződő együtteseket, amikből idővel kinő a The Six. A másik szál Daisyé, aki tősgyökeres los angelesi, elhanyagolt gyerekként lesz már nagyon fiatalon kábítószerező, piáló, sok-sok pasi ágyában megforduló gruppie, majd it girl, de közben végig ott van benne a hatalmas tehetség: jó dalszövegíró; csodás, egyedi énekhanggal és elképesztő színpadi jelenléttel. A két szál a Honeycomb c. The Six slágerrel fonódik össze, amiből duett készül Daisy és Billy főszereplésével és ami nem csak az együttest, hanem az újdonsült énekesnőt is hirtelen nagyon sikeressé teszi. Olyannyira, h a bandát hamarosan már Daisy Jones & the Sixnek hívják és készül a közös albumuk. A háttérben afférok, szerelmek, csalódások, megsértődések és egy frontember, Billy, aki állandóan egyensúlyozik, a családapa lét (feleség+ 3 lány), valamint a rocksztár lét között. Próbál ellenállni a drogoknak, a piának, a gruppie-knak és Daisynek. Az első perctől kezdve van valami közöttük, valami elemi, ami miatt tökéletes összhangban vannak a színpadon és – némi csatározás után – jól tudnak együttdolgozni szövegírókként is. Kettejük együttműködése a világ legsikeresebb bandjává tehetné a Daisy Jones & the Sixet, de ez mégsem sikerül, a poént nem lövöm le. A 2. felében éreztem egyszer, h kicsit uncsi, egyébként tetszett, az meg különösen, h az egyik „szerelmi szál” nem éppen mindennapi és végre az egész tematizálása sem az. Eddig 3 olyan könyvét olvastam a szerzőnek, amiben – fiktív – hírességekről ír és azt kell mondjam, ezek nekem nagyon bejönnek. A regény – azonos címmel – már 2021 óta magyarul is olvasható.

Heather Fawcett: Emily Wildes Enzyklopädie der Feen

A 30 éves Emily cambridge-i tudós, a tündérek szakértője, sőt a világ egyik legjelentősebb drüadológusa, legalábbis kétségtelenül azzá válhat, ha megjelenik tündérenciklopédiája, aminek már csak utolsó fejezete hiányzik. Ebből az apropóból érkezik kutyájával a fagyos Hrafnsvikba, Norvégiába.

Bár Emily kiváló tudós és kutató, de az emberekkkel nem boldogul olyan jól. Pont ezért nem akar barátkozni a falu lakóival, dolgozni érkezett és ennek megfelelően is viselkedik. Ez itt viszont gyorsan ahhoz vezet, h magára haragítja az embereket, hisz ebben a zord környezetben, a túléléshez szükségük van egymásra. Mindent összekuszál riválisa és kollégája, az elképesztő sármos és mindenki által imádott Wendell Bambleby felbukkanása, akiről Emily sejti, h nem teljesn az, akinek kiadja magát és aki azonnal az ujjai köré csavarja a falu lakóit és persze beleavatkozik mindenbe, Emily munkájába is. Olyannyira, h a nő több kompumisszumra is kényszerül, belemegy, h együtt dolgozzanak, belekeveredik a kutatott szerzetek gonosz játszmáiba és még az életét is kockára kell tennie. A regény aztán hoz néhány nem várt – szerelmi - fordulatot is. Bár a szerző itt is egy teljesen új világot épít fel, amit én szoktam szeretni, de ezúttal a legjobban Emily és Wendell karaktere és az ő szócsatáik tetszettek. Az 1900-as években játszódó tündérmesének már folytatása is van, ráadásul már magyarul is olvasható (Emily Wilde atlasza a Másvidékről), én maradok a német verzió hallgatásánál, amibe rögtön bele is kezdek.

Olen Steinhauer: Der Tourist

Jó régóta várakozott olvasásra ez is, a Várólistámon volt a helye, amiről most sorra is került. Az elején kicsit nehezen tudtam követni az időbeni ugrásokat, aztán ez abbamaradt, utána könyebben ment. Bár azt nem állítanám, h 100%-ig „érettem” és tudtam követni a rendkívül konspiratív történetet. Ritkán olvasok ilyesmit és ahogy azt írni is szoktam, ilyenkor tetszenek ezek a kalandozások.

Milo Weaver turista volt, vagyis a CIA olyan különleges ügynöke, aki a világot beutazva, kérdezés nélkül hajtotta végre főnökei parancsait. Egy idő után viszont belefáradt, belefásult ebbe, családot alapított és egy nyugodtabb, íróasztalos munkát kapott a CIA-nál. 6 év relatív nyugalom után viszont újra terepre megy és végre elfogja azt a bérgyilkost, akivel évekig játszott macska-egér harcot. A „Tigris” vallomása viszont feje tetejére állítja Milo életét, ráadásul a szeme láttára lesz öngyilkos, van, akinek már ez is gyanús és az ex turistát gyanúsítja. Amikor azonban egykori kolléganőjét is holtan találják, nem sokkal azután, hogy Milo felkereste, végképp menekülnie kell. Ezzel megkezdődik az utolsó megbízatása, amit saját magáért csinál: h megmentse az életét, ki kell derítenie, mi is folyik a CIA-nél. Bár annyira nem hosszú könyv, nekem nagyon annak tűnt, ráadásul szerintem az egészhez képest a vége kicsit össze van csapva, nem sok mindent tudunk meg, a hogyan továbbról.

Barbara Leciejewski: Die Nächte, die Tage und das ganze Leben

Ez volt a 3. könyvem az írónőtől. Az első tetszett a legjobban, az volt a legfrissebb könyve, a 2. már kicsit kevésbé, az egy régebbi írása volt és ez tetszett talán a legkevésbé a 3 közül, ez a legrégebbi regénye. Szerintem ez nem véletlen, úgy maradt meg az első általam olvasott könyve (Fritz und Emma, egyébként már magyarul is megjelent) az emlékezetemben, h az átlagosnál egy jobb történet, az átlagosnál jobban megvalósítva ill. megírva. Ennél a könyvénél talán a történet bizonyos elemei átlagon felüliek, de a megvalósítása nem. Valamiért, nehezen megfogható nekem is, miért, nem állt össze igazi egésszé, igazi regénnyé ez nekem.

Fanni csapongó éveit éli, semmi és senki mellett nem tud hosszabb ideig megmaradni. Sokféle munkát kipróbál, míg állandó bevételét – alkalmi munkák mellett – erotikus kisregények írásával szerzi. Két legjobb barátnőjével épp egy fesztiválon van, ahol hangot ad véleményének, h barátnőivel ellentétben nem hisz a jóslásban, jövendölésben és támad egy jó ötlete, h bizonyíthatná be, h ez az egész hülyeség. Egy random sráccal járul a jósnő színe elé, azt akarják elhitetni a nővel, h járnak, szeretik egymást stb. Meglepetésükre a jósnő szóhoz sem engedi jutni őket, csak tanulmányozza őket, a tenyerüket, az általuk húzott kártyákat, miközben a szkeptikus Fanni önmaga legnagyobb meglepetésére nagyon jól érzi magát, nem csak a sátorban, hanem – a random – Horst oldalán is. Majd a jósnő azzal lepi meg őket, h ilyet még sosem látott, az ilyen nagyon ritka, de mind a tenyerük, mint a kártyák arról tanuskodnak, ők bizony sors ikrek (németből vett szó szerinti fordításom). Bár elsőre ez nekik is hihetetlennek tűnt, de valahogy annyira „beleszerettek” a gondolatba, h hirtelen mindketten menthetetlenül szerelmesek lettek a másikba. Ez járt nem kevés bonyodalommal, sőt szinte a következő évük csak a bonyodalmakról szólt és az egymás iránti – plátói - epekedésről. Nagyon sok minden történt mindkettőjükkel ebben az évben, de nekem ez olvasóként túl sok is volt. Túl sok témát, történést használt fel az írónő a „véletlenek” konstruálásához, amiket aztán sutba is dobott rögtön, az olvasó meg nem győzte kapkodni a fejét. Volt egy ilyen érzésem, h ezt a könyvet csak az magyarázhatná meg, ha ez egy korai zsenge és tényleg az. Így már jobban értem a kiforratlanságot, a kapkodást itt-ott. Ennek ellenére az írónő újabb könyveire még biztosan benevezek, van neki jópár.

Andreas Neuenkirchen - Junko Katayama: Matjes mit Wasabi

A könyv szerzőpárosa egy német-japán házaspár. Nem túl meglepő módon a középpontban az interkulturális különbségek állnak, amikre közös életük során a pár rácsodálkozik.

Rengeteg szó esik az ételekről és az ezekkel kapcsolatos, felfogásbeli különbségekről. Összességében sokszor lyukadnak ki oda, h ami Japánban a rizs, az Németországban a kenyér, az abszolút kedvenc, megkerülhetetlen élelmiszer. Közös életük során mindkét országban élnek, megismerik egymás szüleit, országát, szokásait, nyelvét. Bepillantást nyerünk az esküvőjükbe és a babavárásukba is, ezek az események sem szűkölködnek felfogásbeli- és egyéb különbségekben. Alapvetően érdekes és szórakoztató, de ahhoz képest, h ténylegesen egy német-japán pár írta, mégis valahogy elmarad a várakozásoktól, talán mert túlságosan is csak a felszínt kapirgálja.

Taylor Jenkins Reid: Neun Tage und ein Jahr

Több könyvet olvastam már a szerzőtől és eddig mindegyik tetszett, ez is. Másfél héttel az esküvőjük után Ben hirtelen felindulásból bringára pattan, h hozzon a feleségének a cukros, színes reggelizőpehelyből, amit szeret és soha többet nem tér vissza. Meghal egy balesetben.

A nő még a férje családját sem ismeri hisz nem egész fél éve ismerték egymást, amikor összeházasodtak. A történet 1 évet ölel fel és 2 idősíkon zajlik. Felváltva olvashatunk a múltról januártól júniusig, Elsie és Ben megismerkedéséről ill. a jelenről, a tragikus baleset után júniustól decemberig. A múlt eseményei mindig a jelen történéseire reflektálnak, azokat helyezik egy kicsit más megvilágításba. Nagyon érdekes, megható és magával ragadó történet, amibe belefacsarodik az olvasó szíve. Jócskán akad benne meglepetés, nem várt fordulat is és bár persze nem happy enddel, de a reménnyel zárul, h a legnagyobb tragédia után is képesek vagyunk felállni és újra kezdeni.

Jojo Moyes: Das Haus der Wiederkehr

A regény az 1950-es években kezdődik egy kis angol tengerparti városban, ahol Celia és Lottie testvérekként nőnek fel, miután Celia családja befogadja Lottie-t. Felpezsdül az álmos kisváros élete, amikor a tengerparti Art-déco házba művészek költöznek. A két lány először véletlenül, majd egyre szívesebben látogat ide, annak ellenére, h szüleik és a város nem nézik ezt jó szemmel. Később a két lány útja elválik, Celia Londonba megy szerencsét próbálni, majd hamarosan vőlegényével, Guyjal tér haza. Lottie, amint meglátja a férfit, tudja, h ő élete szerelme, ami persze eléggé megbonyolítja a dolgokat.

A 2. rész a jelenben játszódik, teljesen más szereplőkkel, a kapcsolat a 2 rész között elég nehezen derült ki. A belsőépítész Daisyt épp most hagyta el a pasija és hagyta magára a 4 hónapos kislányukkal. A munkába veti magát, méghozzá az Arcadia House felújításába, ahova be is költözik a kislányával. A tulajdonos az immár nagymama Lottie, kemény, ami a szívén, az a száján, az élet megkeményítette. Daisy megismeri őt, a családját és szépen lassan a történetét is. Összességében tetszett, de picit hosszúra nyúlt és nekem kicsit fura volt a vége.

Nádas Péter: Egy családregény vége

Soha nem olvastam még Nádastól, de már jó ideje tervben volt. Ez a regénye a tartalma miatt keltette fel az érdeklődésemet és amikor láttam, milyen vékony, gondoltam ennek könnyű lesz neki kezdeni. Mégsem került sorra, kellett az extra motiváció – a várólistám – ahhoz, h végre belekezdjek.

Ez volt Nádas Péter első regénye, 1977-ben jelent meg, a kádári diktatúra Magyarországán. A kisregény mindössze 160 oldal, de sokkal többnek tűnt, nem könnyű olvasmány. Változik a perspektíva, változnak az idősíkok, figyelni kell. A középpontban egy kisfiú áll, akit a nagyszülei nevelnek, a nagyapja mesél neki hitről, sorsokról, menekülésekről, háborúkról, önmagáról, a zsidóságról. Ezzel átadja az örökségét az unokának, majd meghal. Innentől aztán felgyorsulnak az események és mire a fiú felocsúdik, már egyedül találja magát egy intézetben. Őszintén megvallva, amikor először olvastam erről a könyvről, egészen mást képzeltem el, egy klasszikus történelmi regényt leginkább, ami átível az elmúlt évszázadok Magyarországán. Bizonyos szempontból nagyon mást kaptam, ugyanakkor meg szinte minden meg is volt benne, csak másként. Feszesebben, rövidebben, tömörebben, sokszor a sorok között kell/kellene olvasni, így itt-ott kérdéseim maradtak. Nem igazán tudom még eldönteni, mit gondolok róla. Érdekes volt, de egy-egy fárasztó nap után igazi kihívásnak is éreztem az olvasását.

Michelle van Hoop: Namibische Nächte

Ez a könyv Namíbia miatt keltett fel az érdeklődésemet. Ez az afrikai ország számomra azért is különösen érdekes, mert egykor német gyarmat volt, ami valahogy mindig fura és sokszor hallottam már, h ott a mai napig sokan beszélnek németül, ill. sok német is él ott.

A német Vanessa nagyon sokat dolgozott az utóbbi években, h önállósítsa magát grafikusként, erre a magánélete is ráment. 7 éve már, h szakított élete nagy szerelmével a namíbiai német Kiannal. A történet elején épp Namíbiába készül 2 hétre, ahol még sosem járt, az egész szabadságát egy farmon akarja tölteni, csak pihenni akar. Az első meglepetés akkor éri, amikor kiderül, ez pont Kian farmja, a második pedig akkor, amikor a helyzetet úgy értelmezi, a férfi házas és gyerekei vannak. Ezután Vanessa elég sokat elmélkedik egykori kapcsolatuk problémáin, amik főleg abból adódtak, h teljesen mások voltak, más értékeket vallottak, másként nőttek fel. Látva Kian és az itt élők életét, bármennyire is szép Namíbia, Vanessának be kell látnia, nem tudná elképzelni itt az életét és tapasztalatból tudja, h a férfi sem maradna meg hosszabb ideig Németországban. Innen voltam igazán kíváncsi, h akkor mégis mi fog kisülni ebből? A német nő 2 hetes nyaralása leginkább egy akció filmre kezdett egy idő után hasonlítani, sok-sok drámával, szívfájdalommal, Vanessa felbukkanó legutóbbi barátjával, félreértésekkel és főleg a nő és Kian között még mindig lángoló érzelmekkel. Ritkán olvasok ennyire kétarcú könyvet, egyrészről a szerelmi szál annyira banális és helyenként nevetséges volt a nagyon mondva csinált félreértésekkel, meg a hatalmas véletlen hegyekkel. Másrészről viszont nagyon tetszettek és abszolút olvastatták magukat azok a részek, ahol Namíbiáról, az itt élő különböző törzsekről, szokásokról, mindennapi életről, problémákról írt és szerencsére elég sok szó esett erről is. A regénynek van egy második része is, játszottam a gondolattal, h esetleg beszerzem, de olvasva a tartalmát valószínű inákbb nem.

Michiko Aoyama: Frau Komachi empfiehlt ein Buch

Még novemberben hallgattam egy japán szerzőtől egy regényt és akkor bukkantam erre is. Bár voltak nehézségeim azzal, mégis megfogott a könyv, várakozással kezdtem bele ennek a meghallgatásába is.

A címben szereplő Komachiné/asszony könyvtáros. 5 különböző nemű, korú ember történetét ismerjük meg, mindegyik élete más szakaszában van, más problémákkal küzdenek, mások az álmaik, vágyaik, lehetőségeik is. Ami közös bennük, h előbb-utóbb mindegyikük elvetődik abba a könyvtárba, ahol Komachi asszony dolgozik és mindegyiküktől megkérdezi, h mit keresnek. Ez nem meglepő kérdés egy könyvtárban, mégis komoly fordulatokhoz vezet. Úgy tűnik, a bölcs könyvárosnő tudja, kinek mire van szüksége, h túljusson élete aktuális válságán, így meglepő könyvajánlásai nem várt következményekkel járnak. Ami nekem a történeten kívül még tetszett, h ismét bepillanthattam egy kicsit a japán hétköznapokba, amiről olyan keveset tudok.

Simon Graf & Simon Cambers: A Roger Federer hatás

Véletlenül akadt meg a szemem egy könyvesboltban ezen, nem is hallottam róla, gyorsan meg is vettem. A szerzőpáros egyik tagja, Simon Graf svájci újságíró, aki régebben már írt egy könyvet Federerről, a másik Simon, Camberts pedig egy brit tenisz újságíró.

Nagyon tetszett a koncepció, mert úgy szól minden egyes mondata a svájci tenisz zseniről, h nem a karrierjét, az eredményeit írja le, hanem hozzá hosszabb vagy rövidebb ideig valamilyen módon közel álló embereket szólaltat meg. Így aztán olvashatunk Roger Federerről a barátról, a hősről, az inspirálóról, a profiról, a konkurenciáról stb. Érdekes embereket sikerült megszólaltatni, nagyon tetszett az ötlet. Több egykori- és jelenlegi teniszező beszél a Maestroról, de más sportágak bajnokai, művészek és egészen civil foglalkozást űző emberek is felbukkannak. Valamilyen módon mindegyiküknek – akár ismeretlenül is – inspirációt jelentett a svájci, sokan közülük nem a tenisz szakértői, esetleg még nem is nagy szurkolók, egyes egyedül Federer személyisége az, ami megfogta őket és ami miatt érdeklődni kezdtek a sport, a tenisz iránt. Nehéz megfogalmazni, miben áll Federer különlegessége, de én is úgy gondolom, h a személye túlmutat a teniszen és a sporton. Már többször hangot adtam itt is annak, biográfiákat olvasva, h mennyire nem szeretem a nyilvánvaló (ön)tömjénezést és bár ez a könyv pontosan erről szól, mégsem zavart egy percig sem, mert Roger Federer, szerintem is a világ legjobb embere:). Két dolog krisályosodott ki itt számomra, amit az őt ismerő, könyvben megszólaló emberek szinte kivétel nélkül említettek. Az egyik, h mennyire nem változtatta meg a siker és az ismertség, h ugyanaz az ember maradt, amiben nagy szerepe volt a szüleinek ill. a nevelésüknek. A másik pedig, h mennyire figyel az emberekre, legyenek azok rajongók, hátrányos helyzetű gyerekek, más teniszezők, újságírók, szponzorok. Nem a telefonját vagy az óráját nézi a velük töltött idő alatt, hanem rájuk figyel, kíváncsi, érdeklődő és jófej. Nagyon várom, mit hoz a következő fejezet Federernek és nekünk.

Karen Swan: Ein Geschenk zum Verlieben – Újra!

Laura fiatal, feltörekvő ékszerkészítő, akiről éppen megjelent egy cikk, aminek hatására sokan rohamozzák meg, h készítsen nekik karácsonyra valamit. Köztük van a kőgazdag Robert Blake is, aki felesége számára akar egy nyakláncot, rajta 7 charme-mal.

A férfi arogáns és öntelt, Laurának pedig semmi kedve az egészhez, végül mégis beleegyezik. Az egész – kevéssel karácsony előtt – már eleve komoly munkának tűnik, amikor kiderül, h a 7 charme-hoz 7 emberrel kell mély beszélgetéseket folytatni, megismerni a feleséghez, Cathez fűződő viszonyukat és a beszélgetések alapján, egyedi, személyes charme-okat kreálni a nyakláncra, pláne. Ez ügyből egy hétvégét együtt tölt a bandával Svájcban és nem csak az interjúkat készíti el, megismeri a dinamikákat is az egyes személyek között és végre kitör egy kicsit saját szürke, unalmas életéből és több férfi érdeklődését is felkelti. Laura egyre jobban beleássa magát Cat életébe, megismerve élete fontos szerplőit és ő sem tudja függetleníteni magát a nő szépségétől, kedvességétől, önzetlenségétől. Ezzel párhuzamosan egyre inkább távolodik a saját visszahúzódó, csendes életétől, amit a barátjával, Jackkel és legjobb barátnőjével, Feevel oszt meg. Laura személye a regény végéig az olvasó és a többi szereplő számára is egy talány marad, hisz több mindenből is arra lehet következtetni, h egészen más volt ő és az élete is régen, mint most. A könyv főbb szereplőinek élete ezután az adventi időszak és annak bonyodalmai után véglegesen megváltozik, de nagyon izgalmas és szórakoztató a történet, ami eddig vezet. Ez aztán olyannyira karácsonyi hangulatba hozó olvasmány lett, h egész decemberben olvastam, de mindig amolyan jutalomfalatként tekintettem rá, ha hozzájutottam. 544 oldal, szóval nem is olyan vészes, nekem mégis nagyon sokáig tartott az olvasása, amiből arra is lehetne következtetni, h így, másodszor olvasva már nem tetszett annyira, pedig nem így van. Továbbra is Swan egyik legjobb könyvének tartom, van benne minden, ami kell, szerelem, ármány, luxus, szépség, de érdekes emberi történetek is, tragédiák, barátságok és mély érzések, kemény sorsok.

Boldog új évet!

Vége az évnek, gyorsan le is zárom, itt a blogon is, jöhet a szokásos összegzés! 2024-ben 72 könyvet olvastam, hallgattam, 5-tel kevesebbet, mint előző évben. A 72 könyvből 58 volt németül és 14 magyarul, maradt tehát az erős német dominancia az előző évekhez hasonlóan. A megoszlás úgy nézett ki, h ebből 31 ekönyv volt, 13 hagyományos- és 28 hangoskönyv. 2024-ben csak 5 magyar szerzőtől olvastam, összesen 6 könyvet, ez eggyel kevesebb az előző évhez képest. Tavaly is csak 1 könyv került sorra az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listáról, továbbra is megfontoltan haladok és jelenleg 118-nál tartok:).

Újra felkerült az olvasmányaim listájára néhány könyvsorozat, meghallgattam a Das Chalet am See trilógiát ill. a 4 részből álló Das Savoy regényfolyamot és elolvastam a Daringham Hall 3 kötetét is. Ezenkívül volt még néhány olyan olvasmányom, ami egy sorozat része és amiből 1-2 részt elolvastam/meghallgattam, de egyik sem tetszett/érdekelt annyira, h végig olvassam/hallgassam ezeket. Az utóbbi évek trendjéhez hasonlóan, idén sem találtam újabb abszolút kedvencet, de persze azért volt bőven olyan olvasmányom, ami nagyon tetszett. Ilyen volt a teljesség igénye nélül például a Die sieben Männer der Evelyn Hugo; a Verbrechen; a női sorsokról szóló Immer Freitagabends; az izgalmas Der Fall des Präsidenten és a Kapszula Könyvtár 2 könyve, A kiválasztott ill. az Amit sohase mondtam el. 2024-ben magamhoz képest elég kevés kimondottan utazós könyvet olvastam, csak egy újabb részt a kedvenc Ein Jahr in… sorozatból (Kalifornien) és szintén egyet az Ein Gebrauchsanweisung für… sorozatból (Neuseeland), inkább én utaztam, remélem ez 2025-ben is így marad;). Nem igazán találtam életrajzi köteteket, egyedül csak a legnagyobb kedvencemről, Roger Federerről olvastam ilyet, de ez már a 3. feldologzása volt ugyanannak, ami miatt akadt is némi problémám vele. A 2024-es év legolvasottabb bejegyzése meglepetésemre magasan Rowan Coleman Wolken wegschieben c. könyve lett, ezt követte a Der erste letzte Kuss Ali Harristől, majd a Dickens klasszikus, A Jarndyce-örökösök, a legolvasottabb bejegyzések listájára még két kevéssé ismert regény fért fel, az Eine eigene Frau ill. a Das kleine Bücherschiff.