Tessa de Loo: Ikrek

Anna és Lotte ikrek. 74 éves korukban egy véletlen folyamán találkoznak, mikor ugyanabban a gyógyfürdőben kúrálják ugyanazt a betegségüket, a belgiumi fürdőhelyen, Spaban. 6 éves korukig nevelkedtek csak együtt, akkor szétválasztották őket. Az egészséges Anna Németországban maradt, a nagybátyjáéknál derekasan kivette a részét a munkából, közben sok megpróbáltatáson ment keresztül, a betegeskedő Lottét Hollandiába küldték, ő viszont igazi családra talált ott. Kapcsolatuk teljesen megszakadt, mindössze kétszer találkoztak, de ezek a találkozások nem sikerültek túl jól. A véletlen viszont ismét összehozza őket és végre van lehetőségük arra, h életük alkonyán rendbe tegyék kapcsolatukat és beszámoljanak egymásnak az életükről. Anna őszintén örül a viszontlátásnak, hisz nincs senkije, Lotte kevésbé, hisz testvérében a bűnös Németországot látja.


Anna német, Lotte viszont teljesen hollandnak érzi magát, gyűlöli a németeket a 2. világháború eseményei miatt, ami kulcsszerepet játszott mindkettőjük életében, így sok szó esik róla a könyvben is. Lotte Annában Németországot látja, Anna Lottéban a világot, aki hagyta, h az történjen, ami. Ez a háborús ellentét áll mindvégig közöttük, annyi év elteltével is.

Miért hagytatok bennünket a sorsunkra, kiszolgáltatva a diktátornak?

Külsőleg nem hasonlítanak egymásra az ikrek, személyiségük is nagyon különböző, idegenek egymás számára, nincs nagy egymásra találás, Anna igyekezete ellenére se, Lotte végig hűvös és tartózkodó marad, a beszélgetés sokszor vádakba torkollik, de nem személyes síkon, sokkal inkább a nemzetek szintjén (német-holland). Anna a domináns, ő a történet motorja, róla tudunk meg többet, Lotte legtöbbször csak mellékszereplő mellette.

Az általuk elfoglalt területeken élő népek sorsáról a németek időközben tájékozódtak. De arról, amit velük tettek a tizenkét évi zsarnokság alatt, arról hallgatni illett: milyen jogon panaszkodhatott volna az agresszor?

Érdekes adalék még, h az írónő holland, mégis sokkal többet foglalkozik a német Annával, mint a „holland” Lottéval. Egyáltalán nem elítélően ír a németekről, ill. persze a náci uralomról igen, de nem süti rá ezt a bélyeget az egész nemzetre, hanem egyértelműen érezteti, h nem lehet egy egész népet azonosítani a szörnyetegekkel, akik miatt annyian meghaltak, szenvedtek.

…először érezte meg, mit fog ezentúl jelenteni az, hogy valaki német. Bűnösnek találtatni olyanok által, akik semmit nem tudnak róla.

Újra egy 2. világháborús könyv tehát, valamennyire ismét egy új perspektíva és a már ismert döbbenetek mellett, újabbak pl. a lebensborn gyerekek. Nem könnyű, de érdekes, tartalmas, igényes olvasmány.

A regényt 2004-ben filmre is vitték holland-német koprodukcióban.

Wolfgang Herrndorf: Tschick

Régóta tervben volt a könyv, mert nagyon jókat olvastam róla és tetszett a fülszövege is, bár legelőször a címére figyeltem fel;).
A 14 éves Maik élményeit olvashatjuk élete nyaráról. Jómódú szülei elhanyagolják, az osztálytársai ignorálják, majd kezdődik a nyári szünet, amit anyja újabb elvonóval kezd, apja pedig a szeretőjével utazik nyaralni, a ház 2 hétig a srácé, amit cseppet sem bán. Tulajdonképpen különösebb előzmény nélkül bukkan fel a házuknál az egyik osztálytársa, akit kimondhatatlan és megjegyezhetetlen vezetékneve miatt mindenki csak Tschicknek hív. Egy lopott ladával kezdi meg a két kamasz a nyaralást és kezdetét veszi a kalandos roadmovie (könyv;)). Berlinből Délnek indulnak, majd a volt NDK-ban barangolnak, rendszámtáblákat lopnak, benzint szívnak le;), sok emberrel találkoznak, idősekkel, fiatalokkal, furákkal és kevésbé furákkal és ami a legfontosabb megismerik egymást és önmagukat.
Megízlelik a szabadságot, de ami tetszett, h nem lesznek vandálok vagy bűnözők, és bár sok szempontból felnőttesek, de valahol mégis megmaradnak gyereknek, egy csomó tettükből, reakciójukból ez jön le. Az emberek rosszak, ezt hallotta Maik is mindig, lehet, h így is van, h az emberek 99%-ban rosszak, de különös módon Tschickkel való túrájuk alatt mindig azzal a bizonyos 1%-al futottak össze, de jól volt ez így, egyáltalán nem pejoratív értelemben írom.


Egy remek ifjúsági regény, amit felnőtteknek ugyanúgy ajánlok. Bár csak 2010-ben jelent meg, de máris kötelező olvasmány Németországban, azt hiszem ez sokat mond. Nem szájbarágós, nem tananyag ízű, hanem laza, könnyed, humoros, szerethető.
2011-ben az írót ezzel a regényével jelölték a lipcsei könyvvásár díjára, amit végül új regényével, a Sand-dal (Homok) nyert el néhány napja. Herrndorf meglehetősen visszavonultan él, ami nem is csoda, 2010-ben nyilvánosságra hozott agydaganata tudatában.
A könyv (a kissé meglepő és talán némileg félre is vivő) Csikk címmel márc. 31-én fog megjelenni magyarul, már előjegyezhető.

Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio

Hrabal önéletrajzi trilógiájának első része, ami igazából még nem is önéletrajzi, hisz azokról az eseményekről ír, mikor ő még meg sem született. Mindenek előtt anyjának állít emléket, aki egyes szám első személyben meséli el élete egy időszakának történéseit. Férje a sörgyári gondnok, ő pedig a szédítően hosszú hajú, forróvérű menyecske, akit lélegzet visszafojtva figyel mindenki. A feleség és a férj tűz és víz: a nő rendkívüli, szenvedélyes, pajkos, a férfi kimért, mindent előre eltervező kissé görcsös, de féltő szeretettel szereti asszonyát. Nincsenek nagy történések az életükben: disznóölésről olvashatunk, látogatásról a fodrásznál, lábtörésről, prágai kiruccanásról, majd az állóvizet a kissé habókos szószátyár, Pepin bácsi betoppanása keveri fel. Az egészet jellemzi az egyszerűség, de egyben az abszurditás is, végig az járt a fejemben, h valamiféle burleszk –szerű dolgot olvasok.

A capriccio egy szeszélyes, csapongó, kötetlen formában írt zenemű, ami tökéletesen illik a sörgyári kalandok laza láncolatára, amikből nem kerekedik összefüggő történet. Ahogy megpróbáltam utána nézni, az eredeti cím (Postriziny), egész mást jelent (kb. vágás, legalábbis a google fordító szerint), ez eléggé meglepett, mert a cím szerintem nagyon jó, azt hittem, ez az eredeti is.
A könyv a várólistámon volt. Őszintén szólva nem talált el igazán sem a könyv, sem Hrabal stílusa, nem kaptam kedvet további könyveinek olvasásához.

Erlend Loe: Doppler, az utak királya

Teljesen a Doppler folytatására számítottam, ehelyett kissé meglepően valami egészen másba csöppentem, a 92 éves füves, Maj Britt életéből olvashatunk ugyanis kb. másfél oldalas kis epizódokat. Jó 40 oldal után bukkannak fel ismét Dopplerék, Maj Britthez toppannak be, addig mendegéltek, míg Svédországban nála kötöttek ki (a mázlisták). Egy darabig az öregasszonynál maradnak, de Gregus megelégeli az apja felelőtlen viselkedését (beszív az öreglánnyal, fütyül mindenre) és hazamegy vonattal, Bongó is lelép, a flúgos öregasszony, meg átküldi Dopplert egy döglött verébbel az ősellenség szomszédjához, a madár mániákus van Boring cserkészhez. Úgy tűnik antihősünknek így a 2. könyvre már semmi akarata nem marad, azt teszi, amit mondanak neki, hagyja, h van Boring cserkészt neveljen belőle és alapvetően úgy ugrál, ahogy az öregek fütyülnek. Fura volt nekem, h elhagyta a családját, most mégis ismeretlen emberekkel van. Végül aztán elhatározza, h visszatér a családjához, de nincs nagy monológ, h azért, mert mégis csak emberek közt stb., semmi ilyesmi.


A 2. résznek szerintem nem sok köze van az elsőhöz, tulajdonképpen a jópofa szövege megmaradt de pl. ami kevésbé tetszett, h az író állandóan túlmagyaráz, belefolyik történetbe ilyenekkel, h „én, aki ezt írom”… Ez a könyv hosszabb is, mint az első, ezt végképp nem értem. Amennyire eredetinek találtam az első részt, annyira hiányoltam ezt ebből, úgy tűnt, nem csak Doppler „fárad bele” a nomád, társadalmon kívüli életbe, hanem az író is a történetbe.
Érdekes, h a 2. könyv végén vannak olyan méltató sorok, amik szerintem erre abszolút nem igazak, sokkal inkább illenek az 1. részre (pl. hősünk, Doppler, nemcsak megmutatja, hanem ki is száll a mókuskerékből). A borítónak sincs meg már az a jópofa többletjelentése, mint az első könyv esetében. A cím is fura és kissé félrevezető is, az eredeti cím Volvo Tehergépjárművek (Volvo Lastvagnar), ami nyilván furán hat ill. hatott volna magyarul, de tény, h a legtöbbször előforduló szókapcsolat a regényben:), így nem feltétlenül lett volna indokolatlan, a magyar címnek szerintem nem sok köze van a tartalomhoz,másra számítottam a cím alapján. Szóval a 2. rész egyértelmű csalódás volt nekem.

Erlend Loe: Doppler

Nem bírom az embereket.
Nem bírom, amit csinálnak.
Nem bírom, amit mondanak.
Nem bírom azt, amilyenek.

Valószínűleg sok ember életében volt már olyan periódus, mikor így gondolkodott, mégis kevesen voltak, akiket ez arra sarkalta volna, mint Dopplert.


Az Oslóban élő 40 éves főhősünknek jó munkája, felesége, két gyereke van, mikor biciklizés közben elesik, majd az erdőben fekve elgondolkodik a dolgain és azok folyásán, majd arra jut, nem bírja tovább! Nem tud tovább emberek között élni, dolgozni, egyszerűen nem bírja az okoskodást, az okosokat, nem bír megmaradni tovább az emberek között. Így kiköltözik a városhoz közeli erdőbe, jávorszarvasra vadászik, majd mikor elfogy a pénze, annak húsával kereskedve jut tejhez, elemhez, egyebekhez. A családja elég simán elfogadja a családfő kissé furcsa „kivonulását”, az állapotos felesége azt a feltételt szabja, h mire a bébi megérkezik, vissza kell térnie a családjához.
De addig még sok idő van és sok minden vár Dopplerre az erdőben. Idővel többen is követendőnek találják példáját és hasonló életformát választanak, így az áhított magány veszélybe kerül, ráadásul a szülés ideje is egyre közelebb… A manapság minimum furcsa vadászó-gyűjtögető életformával érdekes kalandokba keveredik Doppler és időnként rádöbben, h az elszakadás nem is olyan egyszerű, pl. ha az ember már-már függ a sovány tejtől;). Erlend Loe kimondottan jó stílusban, szórakoztatóan írja le a nem mindennapi történetet,a könyv alapján nagyon jópofa embernek képzelem a norvég írót, a stílusa könnyed, magával ragadó.
A könyv nem is burkolt kritika a fogyasztói társadalmunkkal szemben, őszinte és egyenes, de ugyanakkor ez a fajta kivonulás, számomra teljesen elképzelhetetlen, irreális, amivel úgy érzem még inkább aláhúzta, h nincs igazi alternatívája annak, amiben élünk.
Bár tetszett a könyv, de nem annyira, mint az egyik barátnőmnek, aki ódákat zengett a norvég íróról és főleg erről a regényéről.

Andreas Eschbach: Ein König für Deutschland

Hmmm, király Németországnak? Ez rögtön érdekesnek tűnt és mikor utána olvastam a szerzőnek ill. a könyvnek még inkább így találtam.
Vincent nagyon tehetséges amerikai programozó, akinek van már egy s más a háta mögött, hisz párszor visszaélt már a tudományával és úgy tűnik ezt elég nehéz elkerülnie, mert mikor már néhány éve dolgozgat egy cégnek, hirtelen olyan megrendelést kap a republikánusoktól, h készítsen egy programot, amivel meg lehet változtatni a választások eredményét, persze csak azért, h ha a demokraták csalni akarnának rá tudjanak jönni (mintha csak a hazaiakat hallanám…:S)


El is készül a program és az időközben azért megkomolyodó Vincent nem nagyon tudja feledni munkásságát, főleg mikor mindenki legnagyobb meglepetésére a szinte esélytelennek tartott Bush, újra számlálások, nagyon szoros eredmény mellett megnyeri a választásokat, ráadásul olyan arányban (51-49), ahogy az ő programja kalibrálva volt. Mikor aztán mindenki megrökönyödésre Busht még újra is választják, már nem tudja saját maga előtt sem a véletlenre fogni… Vincent tudományára más is felfigyel, míg ő igyekszik tisztázni magát (ha az ember egyszer belekeveredik a politikába, ez már nem megy könnyen) az illegális olasz bevándorló, a mágus Zantini azon van, h minél jobban kiaknázza politikai célokra a fiút. Izgalmas, időnként hajmeresztő történések után változik a kontinens, immáron Európában, Németországban vagyunk, de a felállás ugyanaz: Vincent programja és a választásokon használt számítógépek hivatottak dönteni a nép helyett. Egy maroknyi elszánt számítógépőrült fiatal, ill. Vincent apja a történelem tanár Simon König akarják lerántani a leplet a számítógépes csalásról, de igazán meggyőzően, megcáfolhatatlanul. Ennek érdekében olyan pártot alapítanak, amire még véletlenül sem szavazna senki No-ban: Népi mozgalom a monarchia visszaállítására. Mivel jól hangzik, h Simon Königből legyen König Simon, hipp-hopp ő lesz a „király jelölt”:). Elindul az őrület, a felhajtás, a kampány, amibe a fiatalok egyre inkább beleélik magukat, egyre többüknek lesz problémája azzal, h megkülönböztesse a fikciót a valóságtól. Ahogy arra számítanak is, abszurd eredménnyel, toronymagas, soha nem látott fölénnyel megnyerik a választást, hála Vincent egy - a programban elrejtett - trükkjének, de ahelyett, h a csalás ékes bizonyítékaként prezentálnák ezt az eredményt, elfoglalják a hatalmi pozíciókat. Egyedül őfelsége;), a jövendő király van még magánál és állítja le a „játékot”. A végére a főszereplők élete visszatér a régi kerékvágásba, mintha mi sem történt volna.
Nehéz a könyv tartalmát összefoglalni röviden, másrészről úgy, h bár érdekes és érthető legyen, de ne lőjem le a poénokat. Mindenesetre nagyon-nagyon jó az öltet szerintem és kb. a 2/3 részig a kivitelezés is szuper, de a végére valahogy úgy tűnt, kifogyott az ötletekből az író. Eschbach leplezetlenül kampányol a választásokon használt számítógépek ellen, amikkel soha nem lehet tiszta egy választás, zseniálisan keveri a valóságot a fikcióval, a legmodernebb dolgokat a történelemmel.
Hihetetlenül tanulságosak a könyv politikai vonatkozásai: a párt, ami elhallgatja a manipulált számítógépes programot, csak azért, h a következő választásokon ő húzzon hasznot belőle, a fiatalok, akik be akarják bizonyítani a csalást, de mikor túl közel kerülnek a hatalomhoz, az egyszerűen beszippantja őket, nem tudnak ellenállni neki, tesznek az igazságra, inkább a saját pecsenyéjüket sütögetik. A hatalom korrumpál – az emberiség történelmének nem kevés fejezete van tele ezzel, ezt látjuk itt is, miért fejeznék be a játékot a fiatalok, hogy nyilvánvalóvá tegyék a választási csalást, ha helyette kormányozhatnak is?


Nagy kár érte, h a végére teljesen kifullad a könyv, a szálak nem futnak össze, mindent sitty-sutty lezár, a befejezés nem méltó a regényhez. Ami még talán kritika, h bár korántsem vagyok a téma szakértője, de gondolom sem No-ban, sem Mo-n nem ennyire egyszerű részt venni választásokon, ez a része elégé el van nagyolva szerintem.
Hajmeresztő dolgok sorozatáról olvashatunk, de abszolút elképzelhetőek ennek ellenére is, pláne, ha a magyar politikai életen nevelődött az ember;).
Magyarul, ha minden igaz 3 könyve jelent meg eddig az írónak, 2 még kapható is, ezt még nem adták ki. Alapvetően sok sci-fit ír, ami engem abszolút hidegen hagy, 3 olyat választottam ki a könyvei közül, amik már a címükkel megfogtak, ez volt az egyik, folyt. köv. majd, mert a kritikai észrevételek ellenére is nagyon tetszett, ha maradt is némi hiányérzetem a végére.

Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófnő naplója

Hallottam már Pallavicini Zita nevét, de konkrétan nem nagyon tudtam sem róla, sem a családjáról sokat, mikor kezembe akadt ez az életrajzi könyv. Úgy tűnt időként, ő viszont feltételezi, h mindenki ismeri a családját, így félszavakból is értjük ki kicsoda, hát nálam ez nagyon nem így volt. Mivel gyanítom, h nem vagyok ezzel egyedül, talán jobb lett volna a lineáris elbeszélést választani, időnként megteszi ezt, máskor viszont csapong rendesen.


Nincsenek előítéleteim az arisztokráciával szemben, ennek ellenére sikerült elérnie, h inkább ellenszenvet éreztem olvasás közben és érzek utána. Időnként bicskanyitogató volt, h csak úgy mellékesen megemlíti 100x, h innen oda repült, ilyen kastélyba, partira, bedobott neveket (Valentino, a belga trónörökös) és szerintem megerősítette nagyon sok esetben a sztereotípiákat. Szerelmi botrányokon, anorexián és öngyilkossági kísérleten túl olyan nagyon sok mindent nem tud felmutatni és nem gondolnám, h ezek olyan érdemek, melyekről rögtön könyvet kell írni. Az áll az elején, h az édesanyjának és a nagymamájának ill. gyerekeinek szánja, h megértsék…mit? nem hinném, h ebből bármire is fény derülne, az meg a másik, h gyerekként szeretném-e ezt olvasni az anyámtól vagy, hogy ez a könyv, a megfelelő „emlékállítás”-e bárkinek is, kétlem…
Kisstílű kalandok, luxus problémák, megspékelve valóban tragikus történésekkel, de ezeket nem érzem másnak, mint bármelyikünk életében a problémákat, ezeknek semmi köze ahhoz, h milyen felmenőkkel rendelkezik Pallavicini Zita. Meg aztán mégis csak kivételezett helyzetben volt, mert lehet, h anyagilag nem állt jobban, mint a magyar átlag (bár…), de mint tudjuk a kapcsolati tőke nem elhanyagolható és azzal tagadhatatlanul rendelkezett. (Megjegyzem kb. ebből az okból született a könyv is, más okát nem látom).
Valóban vannak tragikus történetek a családjában, de ezeket csak lapszéli jegyzetként említi meg, egyébként magával van elfoglalva, hol felvágva, hol önsajnálatba merülve, de az konkrétan nem nagyon derül ki, rá, az életére, hogy hatott és mennyire, a családja egykori meghurcolása. Engem speciel jobban érdekelt volna ez, ill. a családi legendárium, a családja története, mert úgy érzem benne a neve, a családja a legérdekesebb, talán ez durván hangzik, de ezt az irományt végigolvasva nekem erősen így tűnt.
Pozitívumot sajnos nem tudok írni róla, így még néhány negatívum, a teljesség igénye nélkül: nem tetszett, ahogy Mo-ról megnyilvánult, az írása nélkülöz mindenféle „művészi” igényt, egyszerű, gyorsan olvasható, hogy azt ne mondjam pongyola, bár kiderült, h a Blikknél is volt „újságíró”, ez azért megmagyarázott pár dolgot… Borzasztóan büszke a címére, a családjára, ami rendben, de ezt lehet egy fokkal szimpatikusabban is tálalni, mert ha az ember mögött semmi más nincs, mint a „címe”, az nem veszi túl jól ki magát (az én szememben). A címben szereplő „őrült” jelző abszolút indokolt;).
Összességében pont olyan lett a könyv, amilyet gyanítom nem szeretett volna: semmit mondó, középszerű. Ennek fényében a 192 oldalért, a 3500 ft- os ár nagyon durva, még jó, h nem adtam érte pénzt, iszonyat gyorsan olvasható, túl is estem rajta mielőbb.