Daniel Speck: Bella Germania

Az egyik barátnőm ajánlotta a regényt, amivel már én is kacérkodtam.

Julia harmincas évei közepén jár és végre egy milánói divatbemutatón felfigyelnek kis divatházára, jön az áttörés, a rég várt siker. Itt bukkan fel Vincent, egy idős német úr, aki azt állítja, a nagyapja. A nőt egyedül nevelte fel az anyja, apjáról, Vincenzoról alig tud valamit. Bár most a munkájával kellene foglalkoznia, Juliat nem hagyja nyugodni a saját története, felkeresi Vincentet és a nagyapja elmeséli élete gyötrelmes, titkokkal és hazugságokkal teli szerelmi négyszögének történetét. Juliát beszippantja sosem ismert családjának története és nem nyugszik, amíg az egész történetet meg nem ismeri, Olaszországba megy, h halottnak hitt apjával találkozzon és megismerje életének hiányzó darabjait.
A könyv lapjain egy olasz/szicíliai-német családregény bontakozik ki, amiben a család kalandos sorsán kívül kis történelmi kitekintést is ad a szerző, nagyon érdekesen írja le a 60-as, 70-es évek Németországát, ahova özönlenek a vendégmunkások, szokatlan sokszínűséget, más szokásokat hozva, miközben mindkét országban tombolnak a terrorista szervezetek. Azért az ebből a regényből is kiderült, h a németeknek is meg kellett küzdeniük a maguk démonjaival, nekik is meg kellett tanulniuk együtt élni a bevándorlókkal, elfogadni őket és ezt a folyamatot akkor is problémák hada kísérte, a könyvnek ez a része meglepően aktuális ma is.
A családi történet egyrészről nagyon szövevényes, másrészről nagyon egyszerű. Nem tudok a regényre semmi negatívat mondani, mégis nagyon lassan haladtam vele, egyrészről mert kevés időm volt az olvasásra az utóbbi időben, másrészről valószínűleg azért, mert jóval nagyobb terjedelemben meséli el Daniel Speck a történetet, mint ami feltétlenül szükséges lenne, ami egy németnél minimum meglepő;) és eléggé idegesített is.

Annika Ziehen: Solotrip

Instán láttam meg a könyvet és azonnal kellett, neki is álltam gyorsan, aztán a lelkesedésem egy kicsit csökkent.
Nem kimondottan tervezek egyedül utazgatni, de tény, h az utóbbi években többször repültem egyedül, voltam magamra utalva külföldön, sok olyan szituációt átéltem probléma nélkül, amikre visszagondolva kicsit rosszul vagyok, mert akármi is történhethett volna, de nem történt. Szóval egy solotripet mára már nem tartok elképzelhetetlennek, mint ahogy a világban egyre többen gondolják így ezt.

A szerző – nyilván – szívesen és sokat utazik egyedül és bár szerintem az utóbbi pár évben ez kezd egyre menőbb lenni, azért itthon még mindig furán néznek az emberre, ha egyedül utazik valahova, érdekelt, h neki milyen érvei vannak emellett. Nem túl sok derült ki a szerzőről, de azért annyi igen, h németként az érettségi után New Yorkba ment, majd Dél-Afrikába, nyilván tökéletes angol nyelvtudással és ha 18 évesen megállta a helyét New Yorkban, könnyebben indul neki az ember – akár egyedül is – a nagyvilágnak. Többször leírta magáról, h introvertált, így nincs baja az egyedülléttel, sőt, az extrovertáltak uralta világban, introvertáltként mindig nagy örömmel olvasok ilyesmit, Annika rögtön szimpatikusabb lett.
Ennek ellenére azért az elején kicsit átverve éreztem magam, egy kalandokkal teletűzdelt útinaplót vártam talán, amik mind bebizonyítják, h egyedül kell nekivágni, ehelyett inkább olyan érzésem volt, mintha valami önsegítő vagy tanácsadó könyvet olvasnék. Aztán persze rátér az utazás részére is, próbál végigvenni mindent, ami miatt az ember nem vág bele egyedül, pl. h ki csinál fotót rólad - ez azért a selfi korszakban elég röhejes, meg kicsit egyébként is - meg egyedül az étteremben stb., de aztán – bár nem túl hosszan – azért rátért a biztonságra és főleg a nőket érintő biztonságra is, ami például engem leginkább elrettent attól, h egyedül vágjak neki a világnak, de nem tematizálja túl a témát. Összességében mégis tetszett, mert sok mindenben magamra ismertem és sok olyan dolgot leír, amik bennem is kavarognak, de talán még nem fogalmaztam így meg magamnak, vagy nem mondtam ki és most itt olvastam. Szimpatikus volt, h ő nem backpacker, meg nem azok közé az ultra menő huszonéves bloggerek közé tartozik, akik a közösségi médiát elárasztják tökéletesebbnél tökéletesebb – és felszínesebb - képeikkel, vállalja magát, a korát, a hibáit és az igényeit, szükségleteit is. Az elején kicsit hiányoltam a történeteket, de aztán egyre több lett ezekből is, sokszor csak utalások, tippek formájában színesítették a könyvet, de így is jó volt. A végén még 3 úti célt is megad, amik szerinte a leginkább alkalmasak arra, h az ember ott kezdje meg egyedüli utazgatásait. New yorki tippjeit még élveztem és tudtam követni, de thaiföldi és marokkói túrajavaslatainál eléggé elvesztettem a fonalat, mindenesetre ezek jó zárásai voltak a könyvnek.

Lisa See: Shanghai lányok

Már olvastam az írónőtől egy könyvet, ami tetszett és amiből sokat megtudtam a kínai kultúráról, szokásokról, ezért került fel ez is a várólistámra.

A 21 és 18 éves nővérek, Gyöngy és May az 1930-as évek Kínájában, Sanghajban modellként dolgoznak, ami meglepő módon ott és akkor azt jelentette, h egy festőnek álltak modellt. A regény az ő életüket követi nyomon onnantól kezdve, h aránylagos szabadságban éltek, kiváltságokat élveztek, mígnem kényszer-házasságot kellett kötniük, majd menekülniük kellett a városból, mert hirtelen a legveszélyesebb bűnbanda vadászott rájuk, ráadásul a japánok támadták a várost. Számos kegyetlen megpróbáltatás után jutnak Amerikába, a férjeikhez és kezdenek ott új életet, amit titkokra építenek.
Megint pár oldal után rájöttem, mennyire szeretem az ilyen történeteket, amikor az egész egy számomra ismeretlen kontextusban zajlik, aminek megvannak a maga szabályai és szokásai és ezeket lépésről lépésre ismerem meg. Hihetetlen, h még a XX. századi Kínában is milyen kettősség uralkodott: sok tekintetben modern és haladó, másokban viszont mintha évszázadokkal lenne lemaradva, ami persze tudom, h nem így van, mindez inkább a teljesen más kultúrának köszönhető. Érdekes volt az Amerikában játszódó életük is, ahogy bemutatja a magába zárkózó kínai közösség mindennapjait, a trükköket, amivel kijátsszák a hatóságokat és helyzetük folyamatos változását, annak megfelelően, ahogy a politika változik.
A 2. felében már nem volt annyi izgalom, kicsi ellaposodott a történet, aztán a végére még tartogatott néhány meglepő fordulatot, összességében tetszett és egy picit bővítette az ismereteimet.

Jenny Colgan: Die kleine Bäckerei am Strandweg

A 30-as pár Polly és Chris saját vállalkozása és kapcsolatuk is tönkre megy, ezek után kerül a nő egy kis ár-apály szigetre, egy lerobbant házikóba. Egyrészről erre van pénze, más részről itt akarja kiheverni az elmúlt időszak megpróbáltatásait.

Itt újra sütni kezd, ami régi nagy szenvedélye és hamarosan a fél falut ő látja el titokban kenyérrel, mert főbérlője, az idős és igen házsártos Mrs. Manson, aki az egyetlen pékséget vezeti, nem nézi jó szemmel tevékenységét. De miközben Polly újra magára talál, hirtelen két pasi is lesz az életében és még munkája is akad, beüzemeli a házában található pici pékséget, persze csakis Mrs. Manson felügyelete alatt és sikerre is viszi. Megváltozik, másként lát sok mindent, a régi életével, a kapcsolatával összefüggésben, de azért az új élete sem fenékig tejfel, a happy end előtt még több megpróbáltatás is vár rá.
Eleinte egyáltalán nem tetszett Polly, nem tudtam azonosulni vele, a párbeszédek nem ültek, fura volt, de aztán nem csak a nő, az írónő is egyre jobban magára talált, megkedveltem a főszereplőt és a többieket is. A közepén volt egy rész, ami nagyon elkapott, szinte letenni se tudtam, de aztán már nem tetszett annyira. Van a történetben néhány csavar, de azért összességében elég kiszámítható a cselekmény. Ami viszont nagyon tetszett, h nagyon jól ír a mindenféle kenyerekről, péksüteményekről, ezen felbuzdulva készítettem először focacciát, a könyvben található recept alapján, már kétszer is, fantaszikusan finom, már csak ezért is érdemes volt elolvasnom a regényt;).

Anna McPartlin: Wo dein Herz zu Hause ist

Harri épp 30. születésnapján készül hozzámenni – immáron másodszor - Jameshez, de ezúttal sem sikerül, a nőnek pánikrohama lesz, az esküvő újra meghiúsul. Harri tanácstalan, hisz szeretik egymást Jamesszel, nem ez tehát az ok, de akkor mi? Talán az az érzés, ami gyerekkora óta benne lappang, h úgy érzi, nem illik a családjába?

Gyorsan kiderül, h igaza volt, azért nem passzol a családjába, mert ez nem is az ő családja. Anyja 16 évesen belehalt az erdőben a szülésbe, ikreket várt, az egyik meghalt, a másik, egy lány, Harri életben maradt és titokban került a Ryan családhoz, ahol az anyának, csak kisfia maradt életben, ikerlányát elvesztette a szülés után. Harri és George ikrekként nevelkednek, majd jön a sokk mindenkinek annyi év hazugság után. A regény minden második, rövidke fejezete, a 30 évvel ezelőtti történetet meséli el, Harri anyjának, a 16 éves Livnek a naplóján keresztül – eleinte egyáltalán nem tudtam hova tenni ezeket a dőlt betűs naplóbejegyzéseket, a végén meg már a „jelenben” kiderült, mi történt, ezért nem voltak igazán izgalmasak, csak a közepén voltak ezek jók szerintem.
Nem csak Harri útkeresését követjük figyelemmel, hanem barátnőinek az életébe is bepillanthatunk, akik szintén komoly problémákkal küszködnek. Ez szerintem jellemző McPartlinra, de valahogy most annyira nem tetszett, mert a „sok bába között elvész a gyerek” érzésem volt, persze reálisak a problémák, de szerintem itt nem tudta mindegyik témát igazán jól megragadni. A végén a minden szinten happy end is kicsit hiteltelennek és könnyű megoldásnak tűnt, szóval az írónőnek ez a regény nem tetszett annyira.

Michael Gibney: Sous Chef

A cím helyettes séfet jelent, jelen esetben egy new yorki jól menő, de nem a legelegánsabb, vagy legmenőbb Michelin csillagos étterem nyitó séfhelyettesét, aki a könyv mesélője. Kissé szokatlan módon egyes szám második személyben ír végig magáról (Péntekenként nagyjából kilencre érsz be. Miközben áthaladsz a személyzeti bejárón….).

Név nélküli sous chefünk egy teljes napja tárul elénk: a reggeli áruátvételtől, új áruk tesztelésétől, az előkészítésig, a séf utasításainak végrehajtásáig, a napi menü bemutatásán- és a váratlan helyezetek megoldásán át, sok-sok izgalmas helyzet, amikben rögtön lépni kell, amikor másodpercek is döntők lehetnek. Teljes precizitással megismerjük a konyhában uralkodó hierarchiát, az egyes pozíciók mögött megbúvó feladatokat a new yorki étteremben. Sosem gondoltam volna, h milyen világ uralkodik egy konyhában, milyen csend, rend, fegyelem van, mígnem kicsit bepillantást nem nyertem egy nagy étterem konyhájába, majd megismertem egy máshol dolgozó szakácsot. Itt is megjelenik a tekintélyelvűség, a nagy elvárások, a nyomás, a stressz…persze azért szerintem a legtöbb átlagos étteremben ez nem pont így van, mert itt a nyomás és az elvárások leginkább abból fakadnak, h a vendégeknek tökéletes ételeket akarnak szervírozni, nagyon magasak az ételek iránt támasztott követelmények, ami sajnos azért sok helyen szerintem nem jellemző. Olvasva a nap leírását és belegondolva ebbe a soha véget nem érő mókuskerékbe, amikor nincs hétvége, nincs ünnepnap, szabadnap, ott kell lenni reggel, de főleg persze este és éjjel, nagyon kemény munka ez és tényleg talán csak az bírja hosszú távon, aki erre tette fel az életét és akinek szenvedélye a vendéglátás és a főzés.
Nem pont erre számítottam a könyvet illetően, egyrészről érdekes, mert érdekel a téma, de én inkább valami pörgős, gasztro regényt vártam, helyette viszont egy aránylag sótlan dokumentarista éttermi bemutatást kaptam, ami kétségtelenül nagyon informatív és érdekes, de szórakoztatónak csak helyenként nevezném. A könyv egyébként a várólistámon volt.

Jodi Picoult: Zerbrechlich

Egy baránőm ajánlotta a regényt, akivel együtt fedeztük fel anno Jodi Picoult könyveit és akihez azért is közel állnak a gyakran – legalábbis részben - tárgyalótermekben játszódó történetek, mint például ez is, mert ügyvéd.

Az írónő tőle megszokott módon, ismét egy nehéz témát választott, az üvegcsontúságot. Nagyon találó elnevezése ez a betegségenek, hisz a csontok ezeknél az embereknél tényleg olyan törékenyek, mint az üveg. Willow ebben a ritka betegségben szendved, még meg sem született, már az anyaméhben 7 csontja eltörött, 6 éves korára már 75 csonttörésnél jár. Ez persze mind anyagilag- (rengeteg különleges felszerelésre van szüksége, orvosi kezelésekre stb.), mind érzelmileg nagyon megviseli a családot, de próbálnak helytállni, szeretik egymást és boldogok. Mindez viszont felbolydul, amikor az anya, Charlotte, aki mindenképpen szeretett volna még egy babát, bepereli nőgyógyászát és egyben legjobb és egyetlen barátnőjét, mert az nem vette észre időben Willow betegségét, amikor még elvetethette volna a babát. A valódi ok a perre azonban a pénz, hisz az anya imádja törékeny, különleges kislányát és azt reméli, megkönnyítheti az életüket és Willow jövőjét egy megnyert kártérítési per. Az írónő többi regényéhez hasonlóan itt is rengeteg kérdés merül fel, pro és kontra érvekkel hadakozik az ember, miközben egyre többet tud meg a családról, az előzményekről, ahogy a történetet váltott perspektívában, mindvégig Willownak címezve olvassa. A komoly, elgondolkoztató témák mellett azért szeretem Picoult könyveit, mert ezeket nem felszínesen, feketén-fehéren tárja elénk, hanem részletesen, több nézőpontból bemutatva.
Bár a kislány betegsége már önmagában is szörnyű, de ezen kívül is szívszaggató sorsokra derül fény, ezek közül engem legjobban Amelia története érintett meg. A lány húga speciális helyzete miatt sokkal kevesebb figyelmet kap, mindig mindent meg kell értenie, meg kell oldania egyedül stb., segélykiálltásai egyre aggasztóbbak.
Picoult újra happy end-be ringatja az olvasót, szépen lassan eloszlanak a viharfelhők a sokat szenvedett család körül, de aztán jön a szívettépő, tragikus befejezés.
Bár megérintett és érdekelt a történet, mégis nagyon hosszan olvastam, sokszor az volt az érzésem, h egy helyben körözünk, a cselekmény nem halad előre, nekem kicsit hosszúnak tűnt.