Kb. a feléig tényleg tömény hiszti, önsajnálat, depresszió, azzal együtt írom ezt, h tudom és megértem, h ez egy súlyos betegség. A 2. felében kicsit emészthetőbb lett nekem, Karo belebotlik az átmeneti fiújába, miután végre befejezte a sehova sem vezető kapcsolatát, az új srác elindít benne valamit, majd újra munkát is kap szabadúszóként és egy régi kedves kollégájával dolgozik együtt, akivel aztán egy pár lesznek. Maxban pont az a jó, h ismeri Karot mindenféle nyavalyájával együtt és mégis kell neki, mégis szereti.
Ez így egész jól hangzik, eléggé tucatregényként is hathat, de végülis pont a főszereplő labilitása, depressziója miatt azért nem ennyire egyszerű a történet. Nagyon jól érzékelteti a betegséget, de szerintem ’egészségesen’ elég nehéz elfogadni, felfogni az ebből fakadó félelmeket, hisztiket, problémákat, kétségeket. Igazából fárasztó volt olvasni és ami zavart – már Kuttner másik könyvénél is, amit olvastam – hogy az az érzésem, le is húz ebbe a ’depressziós mocsárba’ olvasóként is. Hangulatában nagyon a másik könyvét idézte számomra és pont ez nem tetszett abban sem, na meg a főszereplőnő és a stílusa, ami szintén hasonló itt is. Érdekes egyébként, h mikor pár éve megjelent a könyv eléggé hypolták és sokan épp a humorát emelték ki. Nem mondom, h nem mosolyodtam el imitt-amott, de egyáltalán nem a móka és a kacagás, ami elsőre eszembe jut erről a regényről, belőlem inkább depresszív hajlamokat váltott ki.
Reménykedtem, h jó vége lesz, mert az egyszerűbb, de Kuttner nem adja meg az illúziót és jól is van ez a befejezés így, ahogy van, nem rossz, nem szomorú, reális. A cím (Hiánypéldány) magára Karora utal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése