A regény E/1-ben íródott és Patakhegyi Bora lánykorában kezdődik, mikor is egyetemistaként egy angol grófnak tolmácsol, ami olyan jól sikerül, h férfi már a 2. találkozásuknál azt mondja a lánynak, h őt kereste mindig mindenhol és néhány nap után kvázi eljegyzi, majd ott hagyja neki a fehér bmw-jét és lelép. Igen ám, de Bora életében ekkor már ott van Miki (Kriszta édesapja), aki miatt némi töprengés után visszaadja a kulcsot, hisz nem szereti a grófot, a szíve Mikié. A főiskola utolsó évében házasság, majd költözés Kaposvárra és jönnek a gyerekek Borcsa és Peti, minden szép, családi boldogság a köbön, legalábbis látszólag. Mert miközben mindenki azt hiszi, Takácsék házassága maga az idill, repedezik minden. Bora képtelen elfelejteni az angol grófot, helyesebben nem is őt, sokkal inkább az általa ígért izgalmas külföldi életet, az utazgatást. Nagyvilági életre, de legalábbis kultúrára, utazgatásra vágyik, egyre kevésbé találja ezt meg kaposvári életében. Epizódok által ismerjük meg az életüket: nyaralás a Balatonon és Jugóban, karácsonyok – a tipikus magyar családok élete a 70-es, 80-as években. Ám az „álom” szertefoszlik a szülők válásával, majd mikor Bora túl van a sokkon és élvezi a független, szabad életét, közbeszól a tüdőrák. Nem akar kemót és sugarazást, mert csak heteket nyerhetne, a halálos kór szorításában újra megbánja az egykori gyávaságát, sokat gondol a fiatalkorában eltékozolt lehetőségre.
Meg is érdemeltem volna. Igen. A jobb életet. És a szabadságot. De gyáva voltam hozzá. A kalandhoz, az ismeretlenhez, ahhoz, hogy befejezetlenül hagyjak egy történetet – és elkezdjek helyette egy ismeretlen másikat. Csakis magamnak köszönhetem. Megkaptam, amit akartam. A befejezést. Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle… Ha lett volna erőm lépni. Akkor menni, amikor mehettem volna.
Nagyon jó dramaturgiai húzás, h miközben Bora állandóan az elszalasztott lehetőséget bánja az angollal, sorra olvashatjuk az újságcikkeket róla, h dehogyis gróf, hanem csaló szélhámos, aki ugyanazzal a dumával etetett világszerte nőket, ezzel kicsalva a pénzüket.
Bár a könyv összességében tetszett, de Bora karakterével nem tudtam megbarátkozni. Állandóan az köszön vissza, h nem mert elmenni, kihagyta élete nagy lehetőségét,…nem szerette a grófot, Mikit szerette, akkor? Elmúlt? Igen, de ami nincs, hogy ne múlt volna el…Szakításról ír, miközben néhány napot töltött ezzel az emberrel. Nem tetszett ez a „jobbat érdemlek” szöveg sem, hozott egy döntést, amit aztán megbánt, de nekem kicsit úgy tűnt, h a saját lelkét, saját magát is megmérgezte ezzel az állandó „mi lett volna, ha” merengéssel.
A könyv jó néhány kérdést felvetett bennem: mit szólt a családja, mi a helyzet az angollal? És hát persze mindig izgalmas az ilyen jellegű könyveknél, h mi az igazság, meddig tart és hol csap át fikcióba? Mindezekre interjúkban mások is rákérdeztek, a szerző azt mondta, h a könyv egy regény, amit egy valóságos nő ihletett, de nagyrészt fikció. Nehéz volt számára E/1-ben megírni ezt a történetet, skizofrén állapot volt az anyja haldoklását a sajátjaként leírni, magáról pedig egyes szám harmadik személyben írni. Guiy, az angol széltoló sármőr valóban létező személy és az idézett cikkek is valódiak, de az édesanyja sohasem tudta meg az igazságot róla, ami Kriszta szerint jobb is, mert így megmaradhatott számára egy álomképnek.
Érdekes, de kissé fura könyvnek találtam, valahogy ez volt az érzésem mindig a regénnyel kapcsolatban, mikor megláttam a borítót és a címet. Ez utóbbi egyébként az Omega Ha én szél lehetnék c. slágeréből való, ami az édesanyja kedvenc száma volt, a borító miértjére még nem jöttem rá;).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése