A főszereplő Claire-nek van egy nagy lánya, mikor megismerkedik a nála fiatalabb Greggel, szerelmesek lesznek, közös lányuk születik, összeházasodnak, majd egy év múlva kiderül, h a negyvenes Claire-nek Alzheimere van, ahogy anno az apjának is.
Ez általában inkább az idősek betegsége és bár persze az ember nagyjából tudja, miről van szó, a leépülés döbbenetes, ill. talán még inkább a folyamat. Sorra felejti el nem csak bizonyos tárgyak nevét, hanem a funkciójukat is (pl. vezetés közben hirtelen nem tudja, mire való a kormány), nem tud mit kezdeni a számokkal és lassan a betűk is összefolynak a szeme előtt. Pont a férje az, akitől legelőször eltávolodik, akit nem tud hova tenni, de esetenként a saját lányát sem ismeri fel, miközben kisebbik lánya a legjobb játszó pajtása és szövetségese lesz a maga 3 évével. Már ez is épp elég téma lenne egy regénynek, de Coleman nem elégszik meg ezzel, hanem a nagy lányt, Caitlint is súlyos döntések elé állítja és úgy tűnik még több szerelmi szálat is igyekszik becsempészni a regénybe. Először annyira nem ragadott magával az egész, megterhelőnek, nyomasztónak éreztem az olvasását, de aztán ahogy megismerjük a szereplőket, ahogy kezdi felvetni az egyre fajsúlyosabb kérdéseket, úgy szippantott be a történet. Van benne jó néhány torokszorító rész és a végén egy zseniális csavarral igazán meg is tudott lepni, nagyon megérintett ez a regény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése