Mindszenty József: Emlékirataim

Néhány éve hallottam erről a könyvről és azonnal felkeltette az érdeklődésemet, hamarosan meg is szereztem belőle egy antikvár példányt, de az utóbbi években egyre nehezebben vágok bele az ilyen vaskos kötetekbe, főleg, ha tudom, h nem egy habkönnyű olvasmány vár rám, ezért is került fel a kötet az idei várólistámra. Augusztus elején hirtelen kedvet kaptam hozzá és nagy érdeklődéssel kezdtem olvasni és meglepetésemre eleinte egész gyorsan is haladtam.

Nem sokat tudtam Mindszenty Józsefről, Magyarország utolsó hercegprímásáról, így örülök, h elolvastam ezt a könyvet, azért is, mert nagyon sok általános műveltségbeli lyukat tömött be, sok háttérinformációt adott a korról, ami idegenvezetőként is hasznos számomra. Kronológikus sorrendben íródott a könyv, bár elég keveset tudunk meg Mindszenty József életéről, mielőtt hercegprímás lett, de nagyon részletes az üldöztetésének leírása. 1948 karácsonyán tartoztatták le, majd az Andrássy u. 60-ban, az ÁVH székhelyén kegyetlen módszerekkel vallatták és 1949 februárjában életfogytiglani rabságra ítélték. A bebörtönzött, hallgatásra ítélt főpap részletesen ír a fogságáról, az akkori gondolatairól, az étkezésekről, a napirendről, a kegyetlenkedésekről, minek következtében 82 kilóról 44-re fogyott. Később az Amerikai Egyesült Államok követségén félrabságban élt, majd el kellett hagynia az országot. A vaskos kötet lapjain nem csak a kommunizmussal szembeni ellenállás szimbolikus figurájává vált Mindszenty személyes sorsa elevenedik meg, hanem a magyar katolicizmus és egész Magyarország 20. századi történetét is nyomon követhetjük. Megrázó és tragikus történelmi olvasmány.

Kristin Hannah: Zwischen uns das Meer

Épp úgy tűnik, tönkre megy a kétgyerekes házaspár Jo és Michael házassága, amikor váratlanul behívják a nőt, aki helikopterpilóta, az iraki háborúba. Hiába van két gyereke, nincs apelláta, esküt tett, hadbíróság elé, illetve börtönbe kerülne, ha megtagadná.

Elképesztően érzelmes a búcsúzkodás része, a 12 éves Betsy kamasz daca és dühe, a 4 éves Lulu ártatlan félelme és reménye és az anya gondolatai, aki őrlődik a gyerekei iránt érzett szeretet és a kötelesség között. Ráadásul egy olyan apára bízza őket, akinek az utóbbi időben úgy tűnt, a munkája fontosabb, mint a családja. Jo tele van kérdésekkel és kétségekkel, mi lesz a gyerekeivel, a családjukkal, a házasságával? Néhány hónap alatt gyökeresen megváltozik mindannyiuk élete, amikor az anya súlyosan megsérülve tér vissza a háborúból, végképp minden a feje tetejére áll. Az addig önző, csak a munkájával foglalkozó apa, Michael lesz addigra már, aki összefogja a családot, felelőséget vállal, aki a lányai támasza. Jo nemcsak fizikai problémákkal küzd, hanem legalább ilyen súlyos mentális problémákkal is a háború szörnyűségei után. Az írónő remekül és nagyon érzelmesen írja le az egész család számára fájdalmas gyógyulási- ill. újra egymásra találási folyamatot. Rendkívül szerethető, élethű karaktereket teremt, akiknek érdekelt a sorsa. Nagyon jól felépítette a történetet, amiben minden a helyén van, rég olvastam engem ennyire lekötő és érdeklő regényt, nagyon tetszett, csak ajánlani tudom.

Gabriella Engelmann: Die Liebe tanzt barfuß am Strand

Ez egy sorozat első része, aminek a többi részét nem hiszem, h meg fogom hallgatni/el fogom olvasni.

Lina 35 éves és a nagymamájával él az Északi-tenger parjtán az idilli kis Lütteby-ben. A csendes kisváros állóvizét a helyi tourinform iroda jóképű új vezetője, Jonas keveri fel, aki Lina főnöke is lesz. Eleinte Lina a legkevésbé sem találja szimpatikusnak őt, de persze ez gyorsan megváltozik és mind szakmailag, mind privát egyre jobban kijönnek. Aztán viszont felbukkan a nő volt vőlegénye, alapos félreértést okozva ezzel, de az ő személye leginkább csak azért érdekes, mert Lina mellette látja igazán, mennyivel „jobb ember” Jonas és hogy mit is érez iránta. Amikor a végére már pont jöhetne a happy end, az írónő meghúzta a váratlant és újra alaposan összekuszálja a szálakat, ezzel rengeteg nyitott kérdést hagyva a következő részre.

Kristof Magnusson: Gebrauchsanweisung für Island

Ha minden jól megy, mire ez a poszt megjelenik, már Izlandon leszek, beteljesítve ezzel egy régi nagy álmomat. „Felkészülésként” kezdtem olvasni ezt a könyvet, ami – ahogy a cím is mutatja – használati utasítást akar adni az országhoz. Olvastam már néhány részt ebből a sok részes sorozatból, itt tényleg általános tudnivalókról, sajátosságokról, történelemről, mindennapokról, szóval sok mindenről szó esik.

A szerző ezúttal félig izlandi az édesapja révén, anyja német és ő Hamburgban nevelkedett, ami a szigetországhoz képest maga a forró dél;). Szerintem jót tett ez a kétféle identitás a könyvnek, mert tudta bizonyos helyzetekben a szigetet és lakóit egy kívülálló szemével nézni, ugyanakkor viszont „bennfentes” infókkal is tudott szolgálni. A szerző egyébként író és műfordító.

Izland egy olyan ország, aminek tulajdonképpen nem kellene léteznie, benépesítve egy olyan néppel, amit már rég evakuálni kellett volna.

Azt hiszem ez a mondat is már jelzni, hogy ez az ország, ez a sziget valami más, valami különleges és ennek nagyon sok aspektusát olvashatjuk a könyvben, kezdve a történelemmel, a földrajzi adottságokkal, amiből nagyon sok minden következik, ezt a részt lebilincselőnek találtam. Egy csomó olyan nehézségre mutat rá az országgal kapcsolatban, amire az ember – pláne, ha kívülálló – nem is gondol.

Az érzést, hogy túl kevés emberük van ahhoz, h egy teljes közösséget működtessenek, az izlandiak máig ismerik. Az országban csupán 330 ezer emberrel egy munkamegosztáson alapuló társadalom minden funkcióját be kell tölteni a hegedűkészítőtől a gyermeknephrológuson át a repülésirányítóig. Emellett egy teljes nemzetállamot kell működtetni, nagyköveteket küldeni Japánba és Kínába, hivatalnokokat a NATO-ba és az ENSZ-be, egy operát, egy szimfónikus zenekart és egy balettet finanszírozni és egy -az ítéletidő által állandóan „elmosott” - úthálózatot foltozni.

Emellett sokat ír a sziget egyedülálló természeti adottságairól, látnivalóiról, a fővárosról, az izlandiakról és szokásaikról. Aztán viszont volt benne néhány olyan rész, ami kevésbé érdekelt, ezért aztán kevésbé is kötött le. Ilyen volt például a politika ill. a régi izlandi sagák, ennek bár alapvetően érdekesnek kellene lennie, valahogy nem fogott itt meg. Összességében viszont tetszett, sok plusz infót adott és egy jó átfogó képet a szigetországról.

Jenny Colgan: Die kleine Sommerküche am Meer

Flora Londonban él és jogi asszisztensként dolgozik egy ügyvédi irodában. Élvezi a nagyvárosi életet és örül, h elhagyhatta a szülőföldjét, Skóciát, a kis Mure szigetét annak ellenére is, h az élete sem szakmailag, sem magánéletileg nem egy sikertörténet. Menthetetlenül szerelmes mogorva, nőcsábász főnökébe, Joelbe, akivel hirtelen egy közös ügyön kezd el dolgozni, amihez ráadásul vissza kell mennie a szigetre, ahol apja és három bátyja továbbra is él.

Ez eleinte nem könnyű Florának, aki anyja halála után hagyta el a szülőhelyét, de lassan újra magára talál és megtalálja a hangot a családjával is. Joel viszont utálja a kis szigetet, ahol a természet az úr és nyáron szinte mindig világos van, ennek ellenére a lány továbbra is titokban rajong érte és a férfinak is kezd feltűnni a tejfehérbőrű és tejszőke Flora. Aki egyébként jogi asszisztensként épp azon dolgozik, h a kliensüket megszeressék a szigeten és támogassák, ezért egy kis „nyári konyhát” nyit, ahol legendásan jól főző-sütő édesanyja receptjeit készíti el nagy sikerrel. Most elolvastam, mit írtam anno a Colgantől olvasott másik könyvéről, már nem emlékeztem rá, de tartalmilag eléggé egy kaptafa. Városi lány vidékra kerül, sütni-főzni kezd, amit mindenki imád és két pasi is legyeskedik körülötte, itt is ez történik. Ami kicsit meglepő volt számomra, h volt egy pont, amikor vacilláltam, kivel találja meg főszereplőnőnk a happy endet, azért ez aránylag ritkán fordul elő;). Kicsit nehezen indult be a történet számomra, de aztán – nem tudom mi van velem;) – ez is tetszett, kimondottan cuki és persze a végén a happy endek sem maradnak el.

Nina Resinek: Wir am Meer

Teljesen random kezdtem ezt el hallgatni spotify-n, de végül tetszett, laza, könnyed, nyári kis hangoskönyv volt, jó szövegekkel, cuki gyerekekkel. Anna egyetemista és a nyári szünetet a nővérénél, Johannánál és annak családjánál tölti New Yorkban.

Johanna munkája révén kap egy visszautasíthatatlan meghívást: eltölthet 8 vendégével 3 hetet a híres német író, Kilian Brandt tengerparti házában az íróval a Hamptonson. A könyvmoly és Brandt rajongó Anna alig akar hinni a fülének. Persze az egész azért furcsa, miért akar egy sikeres, nőcsábász író heteket tölteni ismeretlenekkel? Anna és Killian között azonnal elkezdenek pattogni a szikrák, meg megy a szócsata ezerrel, de egy idő után már nem tudják titkolni sem saját maguk, sem egymás előtt, mit éreznek. Ezen még az sem változtat, bár kicsit bonyolít a helyzeten, h az alkotói válságban lévő Kilian amolyan inspirációs forrásként hívta a vendégeket és arra készül, h kendőzetlenül írjon róluk. Tartogat még néhány fordulatot a történet második fele, de ezek inkább csak arra valók, h elodázzák a happy endet.

Charles Martin: Hosszú az út

Egy regényt olastam eddig a szerzőtől, még 2014-ben (Ahol a folyó véget ér), ami rögtön fel is került a kedvenceim listájára, utána valahogy mégis elmaradt a folytatás. Pár éve már megvan Charles Martin néhány további regénye, de valahogy sosem kerültek sorra, ezért került fel ez az idei várólistámra.

Coopernek nem mindennapi gyerekkor jut lelkész apja mellett, korán fény derül kivételes zenei tehetségére is. 18 évesen egyedül próbál szerencsét és rá kell jönnie, h az általa addig megtapasztalt szeretet és siker korántsem természetes. Néhány kemény év vár rá, de becsülettel állja, majd találkozik a fiatal énekesnővel, Daley-vel, akivel gyorsan elválaszthatatlanok lesznek, nem csak a magánéletben, hanem a munkában is nagyon sikeres párost alkotnak. Fényes jövő áll előttük, de nem mindenki nézi jó szemmel a boldogságukat és a sikerüket. Egyetlen ember rosszindulata és irigysége tönkre teszi nem csak a kapcsolatukat, hanem az életüket, karrierjüket is. Hosszú-hosszú éveket töltenek magányosan, nem is tudva egymásról, egyre lejjebb csúszva, mígnem egy véletlen újra összehozza őket és talán még egy új esélyt is tartogat számukra. A regény nem lineáris, lassan, fokozatosan áll össze a történet, hol a jelenben mesél Cooper, hol a múltban kalandozik. Alapvetően nem nagyon szeretem ezt az elbeszélési módot, de ezúttal tetszett, Charles Martin mesteri elbeszélő, aki nagyon jól keveri a kártyákat. Nagyon jól és szépen megírt, érzelmes, fordulatos, helyenként szívbe markoló, máskor szívet melengető történet, olyan, ami még a befejezés után is foglalkoztatja az olvasót.