Carly Robin: Drive me Crazy

Futólag hallottam már erről, így amikor megláttam most a spotify hangoskönyvek között, nem volt kérdés, h meghallgatom. Már csak azért sem, mert jó pár éves kihagyás után pár éve újra aktívan követem a Forma 1-et és nézem a versenyeket.

Ella nem csak menő, hanem zseniális sportújságíró is. Közkedvelt sport podcastja is volt, de most új feladat vár rá, az, h kicsit felpolírozza a többszörös Forma 1-es világbajnok brit Blake Hollis imidzsét, méghozzá egy biográfiával. A terv az, h a szezon összes, vagyis 21 versenyére elkíséri Ella a száguldó cirkuszt, miközben információkat gyűjt, interjúkat készít bennfentesekkel, na meg persze a főszereplővel. Tagadhatatlanul megvan a kémia kettőjük között és Blake az első perctől kezdve egyértelművé teszi, h szívesen látná az ágyában Ellát, aki viszont épp egy futó kalandot nem szeretne. Ennek ellenére jóban lesznek, sok időt töltenek együtt, megismerve és egyre jobban megkedvelve egymást. Kiderül, h mimdkettőjüknek van egy féltve őrzött titka, amit előbb-utóbb megosztanak a másikkal és elég gyorsan a történet fókusza a forma 1-ről az ő szerelmükre, majd kapcsolatukra helyeződik át. Nyilván ez nem volt túl nagy meglepetés, ahogy az sem, h a végső happy end előtt még jön némi kis bonyodalom, egy próba, amit ki kell állniuk. Összességében tetszett, cuki, nem annyira bugyuta, mint vártam, kellemes szórakozást nyújtott, pont erre vágytam most csak. Szerintem a karakterek jók, a sztori persze nem túl újszerű, de nincs rosszul tálalva és jól áll neki – legalább kulisszaként – a forma 1, ehhez képest én soknak és feleslegesnek éreztem a helyenként igencsak részletes szex leírásokat, nekem ez annyira nem illett a képbe. Persze inkább ajánlom a könnyed kis limonádék rajongóinak, mint a legnagyobb f1 fanoknak, ha túl sokat tud az ember a témáról, akkor nyilván sok hiányosság, hülyeség feltűnik. Magyarul is megjelent már Száguldó szerelem címmel.

Gyurkovics Tamás: Migrén

Ez a 3. Gyurkovics regényem, először a Mengele bőröndjét olvastam, ami nagyon tetszett, majd az Akcentust, ami kevésbé. Ez a regénye a 2 előző között foglalja el a helyét, tetszett, de nem annyira, mint a Mengele bőröndje. A regény főhősét Spielmann Ernőt, egy valós személyről (Spiegel Ernő) mintázta az író, aki 1944-től volt ikertestvérével együtt Auschwitz-Birkenauban.

Itt őket – bár ikrek voltak – nem vizsgálta Mengele, de Ernő lett az ikerfiúk kápója, a Zwillingsvater, ahogy a táborban hívták. Figyelt az ikrekre, hozta-vitte őket Mengele óhaja szerint és lehetőségeihez mérten igyekezet segíteni nekik. Auschwitz-Birkenau felszabadulása után majdnem 40 gyerekkel indult haza, keresztül lerombolt országokon. Később megházasodott, gyerekei születtek, a családjával Izraelben telepedtek meg, minden megváltozott az életében, csak egy valami maradt meg, a bűntudat, a lelkiismeret-furdalás és ezek megtestesülése, a migrén. Igazából erre épül az egész regény, de ezt éreztem egy picit pont a gyenge pontjának is, mert ahogy a könyvből megismerjük főhősünket, tisztességes, feddhetetlen ember. Persze már eleve Zwillingsvater mívolta adhat okot bűntudatra, de azzá nem szabad akaratából vált és tőle telhetően mindent, sőt még többet is, megtett a gyerekekért. Egyébként a történet előrehaladtával, ahogy egyre többen megismerik a múltját, ezt rajta kívül mindenki így is látja. Ami még kicsit furcsa volt, h az 5 fejezetből 4 Spielmann Ernővel foglalkozik, egy viszont visszaugrik a 40-es, 50-es évek Magyarországára. Bár lazán sikerül ezt a két szálat összekapcsolni, mégis úgy éreztem, ez a rész kilóg, feleslegesnek tűnt nekem. Persze sok minden tetszett is, Gyurkovics Tamás fantasztikusan ír, egyértelműen magyar kortárs kedvencem lett, sosem magyaráz, nem szájbarágós, hanem egyszerűen embereket mutat be és az olvasóra hagyja a feladatot, hogy eldöntse, ki és mi a jó és a rossz.

Fabio Volo: Der Weg nach Hause

Régen nagy kedvenceim voltak Fabio Volo könyvei, de most már évek óta nem olvastam tőle semmit, annak ellenére, h ez is már jó ideje megvan. A várólistámnak hála, most sorra került végre.

Az olasz Marconak Londonban van étterme, így ott is éli casanova-agglegény életét. Ám özvegy édesapja gyengélkedése hirtelen mindent megváltoztat. Hazamegy hozzá, hisz segítségre van szüksége. Legalábbis ideiglenesen visszaköltözik a szülői házba, ahol együtt viseli gondját apjának a bátyjával, Andreával. A két testvér különbözőbb nem is lehetne, mégis közelebb kerülnek egymáshoz, miközben Andrea házassága és élete válságba kerül és Marco viszontlátja élete szerelmét. Fel-felvillannak a múlt eseményei, titkok, elhallgatott dolgok törnek felszínre. A két fivér együtt és külön-külön is nehéz időszakon megy keresztül, de végül úgy tűnik mindkettőjüknek sikerül szembenézni a múlttal és a nehézségeikkel, ami által esélyük nyílik egy happy endre.

Rebekka Eder: Hyazinthenschwestern

A jácint az egyik kedvenc virágom, ezért is keltette fel így tavasszal különösen ez a hangoskönyv az érdeklődésemet (a címe Jácint nővérek). 1848-ban vagyunk Berlinben, ill. a környékén Boxhagenben (ma már Berlin), ahol az 5 Sonntag nővér hatalmas, illatos jácint ültetvényei vannak. Korábban elválaszthatatlanok voltak egymástól, de az utóbbi években több dolog is éket vert közéjük. Leginkább bátyjuk halála, ami az ő sötét titkával együtt megmérgezte a nővérek kapcsolatát.

Ráadásul a család körül ólálkodik valaki, aki meg akarja szerezni a földjüket, ez érdekében csábít és intrikál. A főszereplő középső nővér, Alba mindene a kert és a virágok, önálló, emancipált nő, ami tekintve, h a 19. században vagyunk, kissé meg is lepett. Addig csendes életéből egy állítólagos kertész érkezése zökkenti ki, akivel rögtön lángra lobbannak egymás iránt, ami akkor is kitart, amikor ugyanez az állítólagos kertész többedmagával a német márciusi forradalmat lobbantja lángra. Egy elég szövevényes történet, amit hallgatva időnként kicsit nehezemre esett követni, sok intrika, ármány, virágnyelv és a happy endig néhány halott tarkítja a regényt.

Melanie Metzenthin: Die Stimmlosen

2018-ban olvastam a családregény első részét és már akkor szerettem volna a folytatást is, erre viszont csak most került sor, annak ellenére, h már évekkel ezelőtt megvettem az Amazonról e-bookként. Egyébként – ahogy általában – a két kötet egymástól függetlenül is olvasható.

Immáron véget ért a 2. világháború, de a helyzet nem lett sokkal jobb Hamburgban. Az első rész főszereplői, a Hellmer házaspár, vagyis Paula és Richard, valamint a gyerekeik, sőt szüleik is túlélték a világégést és velük lakik még jó barátjuk, a szintén orvos, sebész Fritz is a fiával. Egy lakásban nyomorognak mindannyian, pszihiátér létükre háziorvosként dolgoznak, kijárási tilalom van érvényben, élelmiszert alig lehet kapni és bár a nácik uralma még alig ért véget, máris vannak olyan „élelmesek”, akik úgy tűnik, át tudják menekíteni vagyonukat és hatalmukat. Végig követjük a két család történetét a háború utáni legsötétebb időszaktól egészen a német gazdasági csodáig. Némileg meglepő módon felbukkan 2 angol szál is a regényben ill. a családok életében. Érzékletesen mutatja be a világégés utáni nehézségeket és a a társadalmi különbségeket, akár németek és angolok között is Nyugat-Németországban. Nagyon sok témáról van szó, de mivel a regény aránylag hosszú, van is lehetőség ezek kidolgozására. Ami nekem nem tetszett, h a hangsúly, főleg a könyv 2. felében nagyon áttevődik a Hellmer házaspár barátjára, Fritzre, ami még nem lenne feltétlenül baj. Az már annál inkább, h a szerző szentet csinál belőle, egy morális apostolt, mindenféle emberi tulajdonság nélkül. Ráadásul a végére átcsúszunk egy „túl szép, h igaz legyen” sztoriba, amit szintén nem feltétlenül tudtam hova tenni. Az az érzésem, h az első könyvnél volt ötlet és koncepció, majd annak sikerén felbuzdulva „meg kellett” írni a második részt, de itt mindkettőből kevesebb volt már, ez sajnos érzékelhető, még úgy is, h összességében ez sem rossz.

Julie Caplin: Das kleine Schloss in Schottland

A szokásos éves Julie Caplin hangoskönyvem ezúttal Skóciába kalauzol, ahol Izzy egy kis kastélyt örökölt, ahol szálláshelyet akar nyitni. Épp elvégzett egy főzőtanfolyamot és visszatértekor az a meglepetés éri, h – a földtől kissé elrugaszkodott - anyja 3 hónapra hajmeresztő áron szállást kínált a kastélyban egy professzornak és már karácsonykor igencsak jól fizető vendégeket fogadna, de addig még mindent helyre kellene rittyenteni.

Ami aztán egészen jól sikerül, h hisz ahogy az már lenni szokott – legalábbis a hasonló regényekben – mindenki nagyon segítőkész, befogadnak egy vadkempingező párt, akik igazi – munkaerő – főnyereménynek bizonyulnak, ráadásul a professzorról, Rossról kiderül, h menő író. Na meg persze az is, h Izzyvel kölcsönösen nem közömbösek egymás számára. Minden készen állna a tökéletes karácsonyra a kastélyban, fizető vendégekkel, csak épp az időjárás szól közbe. Meglepetésvendégek sora érkezik (szülők, barátok), épp csak azok nem, akik fizetnének, na de annyi baj legyen, némi kis drámázás után minden tökéletesen sikerül. Nem tudtam előzetesen, h ez karácsonykor játszódik, akkor nem most hallgattam volna. Nem tetszett igazán, mert nagyon kevés valódi cselekmény volt benne, ráadásul Skócia szinte szóba sem került. Valahogy sokszor van az az érzésem, h 1-1 szereplő már egy másik regényben/helyszínen előjött, de annyira mély benyomást nem tesznek rám ezek, h igazán össze tudnám kapcsolni őket egy másik helyszínnel, vagy cselekménnyel. Összességében szerintem nem ez Caplin legsikerültebb könyve.

Budapest Nagyregény

Újabb várólistás olvasmány volt ez, ami 2023-ban, Budapest 150. születésnapjára jelent meg. Amikor hallottam róla, rögtön felkeltette az érdeklődésemet, majd tavaly meg is vettem, de ahogy öregszem, egyre inkább riasztanak az ilyen vaskos könyvek (476 oldal), szóval nem ártott a plusz, várólistás motiváció.

Már a címe fura és félrevezető, mert nemhogy nem nagyregény, mégcsak regény sem, sokkal inkább egy - elvileg – Budapestról szóló novellás kötet. A koncepció szerintem jó, rögtön meg is vett kilóra már anno, amikor először hallottam róla: 23 fejezet Budapest 23 kerületéről, 23 ismert, sikeres magyar író tollából. Ha minden igaz, az írók maguk választhatták ki a kerületet, amiről írtak, valamint a lakosság közreműködését is kérték, akik saját emlékeikkel, történeteikkel, régi fotóikkal, dokumentumaikkal vettek részt az alkotófolyamatban, ezzel inspirálva a szerzőket. A 23 novellából elvétve találtam olyat, ami igazán tetszett. Legjobbnak én a 3. kerületről (Óbuda-Békásmegyer) írtat találtam Vámos Miklóstól, régen sokat olvastam tőle és az első kettő után – pedig azokat sem ismeretlen kezdők írták (Cserna-Szabó és Krusovszky) - ez volt az első, ami megfogott. Van eleje-vége-értelme, olvasmányos, érthető, könnyed és nem utolsósorban egyértelműen kivehető belőle Óbuda. Tetszett még a 9-es és a 10-es, vagyis egy ferencvárosi szilveszter „akkor és most” ill. egy frissen odaköltözött 6. osztályos lány naplóbejegyzései. Karakteresnek találtam a 12. kerületről, a Hegyvidékről (ezen a neven nem tudok elsülni, pedig nem most hallottam először), Háy János írását, amiben pontos képet rajzol az előkelő hely lakóiról, ráadásul ennek is volt eleje, vége, sőt, még csattanója is. Volt még néhány olyan, amik történetként még egészen tetszettek, de számomra nem Budapestről, vagy a valahányadik kerületről szóltak, ami pedig a cél lett volna. Pedig elvileg bár a szerzők szabadon dolgozhattak, de legalább két idősíkot kellett használniuk és fejezetükben az adott városrész három emblematikus helyszínét meg kellett jeleníteniük. Az első feltétel nem tett minden történetnek jót, a másodikat meg nem mindegyik tartotta be szerintem. Bosszantó volt, h a novellák nem a szerzőjük nevével kezdődnek, ezért minden egyes alkalommal hátra kellett lapozni a tartalomjegyzékhez. A legnagyobb probléma viszont inkább az, h a 23 novellából egyáltalán nem rajzolódik ki, még halványan sem Budapest. Nem áll össze a kép, nem kerülünk közelebb a városhoz és nem tudunk többet róla, mint a „nagyregény” olvasása előtt.