Régóta meg volt a könyv és most végre el is olvastam, hála az idei Várólistámnak, amin már csak ez árválkodott, így sikerült minden „vállalásomat” teljesítenem, hurrá;)!
A regény főszereplője, Lucy Snowe, a szokásos Brontëvonal: szegény árva, jobb sorsa érdemes lány, bevallom időnként ez már idegesített. Hosszú-hosszú oldalakon át ecseteli, h mennyire nem szép, de mennyire jó és szerencsétlen… A körülmények áldozataként a franciaországi Villettebe sodródik, egy lányiskolába, ahol először amolyan mindenes, majd angoltanárnő lesz. Magányos és magának való, mégis két férfi is felbukkan az életében, de persze azért nem Bridget Jones-i értelemben;). Az írónő játszik velünk: először John Doktort – akiről kiderül, h régóta ismerik egymást - festi le nem csak fessnek, de kedvesnek, emberségesnek, csupa jó tulajdonsággal ruházza fel szinte, majd fordít a kockán és az addig ellenszenvesen ábrázolt Paul úrral akarja elnyerni rokonszenvünket, ez nálam nem jött össze, nem tetszett a figurája, nem tudtam megkedvelni, Lucy viszont annál inkább. Persze mire idáig jutunk, kb. 600 oldalon kell átrágnunk magunkat, ami számomra nem mindig bizonyult egyszerű feladatnak. Kevés a cselekmény a könyvben ugyanis, inkább a szereplőkben végbemenő változások fontosak, ill. a más személyekről alkotott véleményük és annak változása. Időnként nehéz volt kiigazodni a több száz évvel ezelőtti szokásokon, érzelmeken, de ez nyilván nem nagyon lehet kritika, nem is annak szánom. Szóval nagy nehezen valami románc féleség kezd körvonalazódni két egymástól látszólag teljesen különböző ember között, hisz Lucy türelmes,nyugodt, sápadt, szigorú protestáns, míg Paul úr indulatos, barna bőrű és heves, afféle világi jezsuita – mégis egyformák, egymás rokonai, ahogy egyszer Paul úr találóan megfogalmazza. A vége mégsem happy end, ill. csak szellemi értelemben az, de Lucy Snowe szerelmének története tragikus véget ér.
Ami tetszett, hogy a végén, fejezetenként „végig meséli” a főbb szereplők életét, kicsit bepillantást enged a sorsuk további alakulásába, további pozitívum, hogy csodásan van megírva, ez nem is lehet kétséges, az már más kérdés, h rengeteget ír, nagyon szépen bár, de mégiscsak a semmiről, ami fel is tűnik az olvasónak, szóval hiába a külcsín, ha nincs meg úgy igazán a jelentősége a leírtaknak (legalábbis mai szemmel nézve). Ez ugyanaz a „probléma” amit már pl. az Emmánál is megállapítottam: 2 vaskos kötet, több, mint 800 oldal, de jóval rövidebb is lehetne, ha nem olyan vontatottan volna megírva. Persze nyilván bátor dolog tőlem a világirodalom egyik remekét kritizálni, meg hogy jövök én ehhez… Arra jutottam, h ez valószínűleg korunk betegségéből származik, a ’gyorsan és még gyorsabban, mindent azonnal’ mentalitásból, amit nap, mint nap megélünk ill. abból, h a kortárs könyvek, amiket túlnyomó részben olvasok egész más felépítésűek: sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek a történésekre, mint a megfogalmazásra, az már más kérdés, h aztán sosem kerülnek a világirodalom lapjaira. Bár azt azért hangsúlyoznám, h a könyvben sok értékes gondolat van, nem arról van szó, h nincs mondanivalója, egyszerűen csak sokszor elveszik a mai ember fejével már nehezen érthető problémákban, szokásokban, illendőségben, elvárásokban. Szóval úgy gondolom, h vannak olyan regények, amik jobban kiállják az idő próbáját, lehet, h sokaknak a Villette is ilyen, nekem nem feltétlenül, az írónő fő műve viszont, a Jane Eyre - amit már többször olvastam és a kedvenceim közé tartozik - mindenképpen.
Ami még nem tetszett, hogy nekem időnként úgy tűnt, „megfeledkezik” szereplőkről, szálakról, majd ezek újra felbukkantak a semmiből.
Furcsának találtam a könyv fülszövegét is, kb. 100-150 oldal után elolvastam, amit ritkán teszek, pláne már olvasás közben. Mérges is lettem, mert úgy éreztem ’minden poént lelőttek’, de legnagyobb meglepetésemre aztán a történet nem úgy alakult, ahogy ott le van írva, ez azért meglepett:O.
Charlotte Brontë ezen regénye is önéletrajzi ihletésű, hisz sokáig nevelősködött, majd Brüsszelben tanult, ahol beleszeretett egyik tanárába, ennek állít emléket a Villette. Főszereplője, Lucy az írónő, Charlotte jellemvonásait viseli, akinek ez a 4. regénye és 3. még életében kiadott műve, mely az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is rajt van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése