Cassiet holtan találják egy motelben. 33x hívta a halála előtt a barátnőjét és számtalan üzenetet hagyott, de Lia nem akarta felvenni, már nem voltak barátok.
A történet mesélője Lia, aki nem gyönyörű mondatokban, választékos stílusban, átgondoltan meséli a történetet, hanem úgy, ahogy eszébe jutnak a dolgok: néhol kesze-kuszán, homályosan, gyerekesen, butácskán, megkapóan őszintén, szívszorítóan és hitelesen.
Lia 18 éves, az apjával, mostohaanyjával és mostoha húgával él (akihez egészen különlegesen szép kapcsolat fűzi), az ételekről rögtön az jut eszébe, hány kalóriát tartalmaznak, grammra méri a súlyát, ép ésszel némileg felfoghatatlan módon úgy tesz, mintha enne, praktikákat talál ki, vagdossa magát, állandóan fázik. Minden héten méredzkednie kell, negyeddollárosok vannak a fürdőköpenye zsebébe varrva, tele issza magát vízzel, tartania kell a 48-49 kilót, de az ő célja, h újra 40 kilós legyen (165 cm magas), vagy még inkább 38,55, ennyi volt, mikor 2. vitték kórházba.
Jenniferre marad a piszkos munka, ő ellenőrzi, hogy kövér maradtam-e. Az első két hónapban minden reggel mérlegre tette a bűneimet, és hetente egyszer megtelefonálta az eredményt az orvosomnak. Megríkattak a ronda számok.
Tudja mit kell mondania az agyturkászának, a szüleinek , a mostoha anyjának, h úgy tűnjön minden oké, még úgy is, h a térde szélesebb, mint a combja, a könyöke szélesebb, mint a karja. Itt is fontos szerepet játszik az anorexia talán legtipikusabb tünete, h ő kövérnek látja magát, miközben ijesztően sovány.
A szám nem számít. Ha lemennék 31,75-re, 29,46 akarnék lenni. Ha 4,53 kilogrammot nyomnék, addig nem lennék boldog, amíg le nem megyek 0,99-re. Az egyetlen szám, amely valaha is elég lenne, a 0.
Nulla kiló, nulla élet, nulla méret, dupla nulla, nullpont. Végre megértettem.
Mindeközben időnként vágyik a normális életre.
Szeretnék egy keksztekercset. Szeretnék venni karamellkockát, elpletykálni az akármicsoda-sorozat legutóbbi részletéről, beleharapni a karamellába, nevetni, rágcsálni a karamellát, mert finom, és mert enni jó és lenyelni, hogy a gyomrom felragyogjon a vajas cukortól. De ez nem nekem való.
Karácsonykor jön el Lia számára az Apokalipszis, újra a klinikára akarják vinni, szakadó hóesésben elmegy abba a motelbe, ahol Cassie meghalt, megjelenik neki a barátnője, aki csábítja magához, de a lány rájön, h élni akar, van választása. Az utolsó pillanatban telefonál a kiéhezettség, a kiszáradás, a kimerültség és a majdnem túladagolás kis híján végzett vele. Harmadszor már nem játssza ki az orvosokat, a szüleit, hanem próbálkozik.
Az étel élet. Elveszem a bagel másik felét, és mindkettőt megkenem krémsajttal. Fogalmam sincs, mennyit nyomok. Ez valósággal halálra rémít, de igyekszem leküzdeni. Kezdem nem kilogrammokkal mérni magam, hanem erővel. Néha mosolyokkal.
Most tanulom, hogy kell dühösnek és bánatosnak és magányosnak és vidámnak és izgatottnak és riadtnak és boldognak lenni. Most tanulok megkóstolni mindent.
Megdöbbentő regény. Azt gondolom egészségeseknek helyenként felfoghatatlan. Nagyon gyorsan kiolvastam, mert magával ragadott Lia sorsa, érdekelt a végkifejlet. Azt hiszem az anorexia abszolút korunk betegsége, mert a fiatal lányok mindenhol a tökéletes, agyon photoshoppolt modelleket látják, akikkel persze, h nem lehet lépést tartani és máris kövér az, aki a múlt héten még normális volt. Rá kell döbbenni még sokaknak szerintem, h ez igenis egy betegség, amit ugyanolyan komolyan kell venni, mint bármelyiket és amit ugyanúgy kezelni kell. A regényben nagyon jól mutatja be az írónő a családtagokon keresztül az evészavarra adott legtipikusabb reakciókat, a kényszert, a kétségbeesést, a reménykedést. Nem elhanyagolhatók persze a kiváltó okok, itt a történetben sem, a való életben pedig még kevésbé. Talán annyi kritika, h jó lett volna többet megtudni a kezdetekről, a miért kiderül, a hogyan (kezdődött) kevésbé.
Nagyon jó, h a könyv megjelent magyarul, h bele mertek vágni egy ilyen megosztó könyv kiadásába a tucatkönyvek garmadája mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése