Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Két mesélője van a történetnek: egyrészről az 54 éves Renée, aki házmesternő abban a házban, ahol a 12 éves Paloma, a másik mesélőnk is él a családjával. Az elején nem nagyon tetszett a történet, mert nem igazán sikerült elkapnom a fonalat, úgy éreztem, h egyszerűen egyik történetbe sem tudok bekapcsolódni, sok volt a név, kevés a történés.

Renée nagyon figyel rá, h senki ne gondoljon róla többet, mindent elkövet, h megfeleljen a „házmesternő” sztereotípiának, pedig Tolsztojt olvas, érdeklődik a festészet és a filmművészet iránt, de titkolja a tudását, az érdeklődését. A részei tele vannak irodalmi utalásokkal, filozófiai fejtegetésekkel, meg köznapi nagy igazságokkal:)

Ha valamit gyűlölök, hát az a gazdagoknak az a perverzitása, hogy úgy öltöznek, mint a szegények: lógó rongyokat és szürke gyapjúsapkát viselnek, hajléktalanhoz illő cipőkat, és virágos blúzokat a kinyúlt pulóverek alatt. Ez nemcsak csúnya, hanem sértő is: nincs megvetendőbb annál, mint amiko r a gazdagok megvetik a szegények vágyait.

Az előkelő kislány, Paloma úgy érzi a családja nem érti meg, vissza is húzódik előlük a csigaházába, ő is titkolja az intelligenciáját, a tudását.
Ezenkívül is vannak még párhuzamok a két szereplő életében és elbeszélésében, például a Japán iránti rajongásuk, így mindkettőjük életét megváltoztatja a házba költöző új lakó, egy japán úr. Ez a tény még – sokkoló – öngyilkossági terveiben is megingatni látszik a kislányt.

Egy japán úr vásárolta meg Arthensék lakását! Ozu Kakurónak hívják! Ilyen az én formám, ennek is pont a halálom előtt kellett megtörténnie! Tizenkét és fél év kulturális ínségben, és amint egy japán köt ki a házban, már szedni is kell a sátorfámat…Ez tényleg nagyon igazságtalan.

Ozu úrnak rögtön feltűnik, h Renée más, mint akinek „kiadja magát” és az is, ki az, akivel erről beszélhetne, hisz egy ideje már Paloma is gyanakodott és elmélkedései során a szerintem nagyon találó címre is fény derül:

Michel asszonyból a sündisznó eleganciája árad: kívülről tüskék borítják, valóságos erődítmény, de az az érzésem, hogy belülről éppen olyan egyszerűen kifinomult, mint a sündisznó, ez az álságosan hanyag, ádázul magányos és szörnyűségesen elegáns állat.

Barátság alakul ki a 3 főszereplő között és úgy tűnik Renée képes arra, h túllépjen a fecsegőkön és vállalja önmagát a végre megtalált boldog elégedettségnek hála.

Ez egy időn kívüli pillanat az időben…Mikor éreztem életemben először azt a pompás meghittséget, amelyet csak kettesben élhet át az ember? Az a nyugalom, amit akkor érzünk, amikor egyedül vagyunk, a nyugodt önbizalom érzése a magány derűjében össze sem mérhető azzal az elégedettséggel és fesztelenséggel, amelyet a másikkal él meg az ember, cinkos kettesben…Mikor éreztem életemben először azt a boldog elégedettséget egy férfi jelenlétében? Hogy mikor? Ma délután.

Mégsem olyan befejezést szán az írónő hőseinek, amit mi kívánnánk nekik, hanem egy annál sokkal sokkolóbbat, de hát ilyen az élet:(.
Teljesen olyan volt számomra, mintha 2 különböző könyvet olvastam volna, az első fele nagyon nem tetszett, a második sokkal jobban, bár a befejezés meglepő és fura volt.
Muriel Barberynek ez volt a második megjelent regénye (Ínyencrapszódia címmel jelent meg az első), mindegyik nagy siker lett, ezt 31 nyelvre fordították le, az írónő viszont azóta szabadságolta magát, Kyotóba költözött, úgy tűnik tehát, osztja hősei lelkesedését Japán iránt;).