Teljesen lineárisan mesél az egykori first lady az életéről, a gyerek- és fiatalkoráról, a tanulmányairól, ezek alapján Michelle Robinson egy nagyon lelkiismeretes, törekvő, belevaló lány volt, húszas évei közepére elérte, amire vágyott, egy munkahelyet, ahol jó karrierépítési lehetősége volt, jó fizetést, kocsit, de lassan rájött, h mindez, amiről mindig álmodott, amiért mindig küzdött, nem teszi boldoggá. Mind a munkáját, mind a jogász hivatását tévútnak érezte a maga számára és igyekezett valami mást találni, valamit, aminek nagyobb hasznát érzi, ami boldoggá teszi. Nagyon érdekesen és tanulságosan írja le a vívódás időszakát, a dilemmáit, mert hát mindennek van előnye és hátránya.
…utáltam jogászkodni. Nem erre a munkára termettem. Üresnek éreztem magam tőle, hiába végeztem jól a feladatomat. Nyomasztó volt mindezt beismerni, tekintve, hogy mennyit küzdöttem érte, és mennyire eladósodtam miatta. Annyira hajtott a teljesítménykényszer és a késztetés, hogy mindent tökéletesen csináljak, hogy nem vettem észre a jeleket, és rossz irányba kanyarodtam.Az események akkor pörögnek igazán fel az életében, amikor megismerkedik Barack Obamával, ezzel a mind külsejében, mind élettörténetében, gondolkodásmódjában, mentalitásában különleges fiatalemberrel. Michelle Obama meglepően őszintén ír a kapcsolatuk alakulásáról, a férje rendhagyó leánykéréséről, közös vívódásaikról, különbözőségeikről. Aztán jönnek a gyerekek, a férje politikai ambíciói, a hétköznapi problémák egy hétköznapi család életében, majd a kampányok és aztán legnagyobb falat, az elnökválasztási kampány. Itt is a vívódását találtam nagyon érdekesnek, h bár támogatja a férjét, mégis fél, h széthullik a családjuk, h mi lesz a gyerekekkel, de nem meri a saját családját Amerika elég állítani, mert hisz benne, h a férje az, aki „megmentheti” az országot. Kíváncsi voltam – szerintem a többséggel együtt – mit ír a first ladységéről, hogy élte meg a változásokat, a szabályokat, lehetőségeket, a kritikát. Érdekes volt olvasni a Fehér Házról, mint otthonról, a családi életük alakulásáról, arról, h egy-egy váratlan vásárlás vagy vacsora nem csak a titkosszolgálat jó néhány emberének napját borította fel, hanem annak a városét is, ahol épp erre sor került. Bár ír a politikáról, de inkább csak a sarkalatos dolgokról és a saját szívügyeiről, amikkel first ladyként igyekezett hozzájárulni a férje sikeres elnökségéhez. Ezeken kívül megható-megkapó történeteket emel ki, abból a sok találkozásból, amire 8 év alatt alkalma volt, ill. két olyan híres emberrel való találkozását, akiket a legjobban csodál és tisztel: II. Erzsébet királynővel és Nelson Mandelával. Végig hangsúlyos maradt viszont az életében Amerika első asszonyaként is, h ő elsősorban anya, aki anyatigrisként védi a gyerekeit és minden helyzetben azt mérlegeli, mi lenne nekik a legjobb, de nem lóg rajtuk majomszeretettel, nem kényezteti őket a végtelenségig, hanem – legalábbis a könyvet olvasva úgy tűnik – sikerült egy jó középutat találnia, értelemmel és érzelemmel nevelni őket.
Tetszett az önéletrajza, mert nem éreztem sem álszerénynek, sem nagyképűnek, tisztában van magával, a jó tulajdonságaival, az erősségeivel, gyengeségeivel, az elkövetett hibáival, számomra ez egy őszinte vallomásnak tűnt, ami ráadásul jól van megírva és olvasása közben egy bölcs asszony képe rajzolódik ki, akiből méltán lett példakép. Fontos még, h bár az életében sokszor és sokféleképpen játszott szerepet a bőre színe, de nem csinált mártírt magából, bizonyára származott ebből kellemetlensége vagy akár hátránya is, de mindennek ellenére elérte a kitűzött céljait, előre jutott és ezt mindig, minden fórumon hangoztatta is, példakép akart lenni ilyen szempontból is, h lássák a fekete közösség tagjai is, így is lehet, ezt is el lehet érni, nem kell és nem is szabad harc nélkül feladni. Csak ajánlani tudom az utóbbi évek egyik legkarizmatikusabb nőjének könyvét, nem csak nőknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése