John Steinbeck: A kék öböl

Most megdöbbenve láttam a blogon, h több, mint 10 éve nem olvastam már Steinbecktől, pedig igazán tetszttek, főleg a nagy ívű regényei, de igazából azokat, amik igazán érdekeltek már elolvastam. A kék öböl viszont már régóta fent volt az elolvasandók listáján, ezért került fel az idei várólistámra és egyébként az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is szerepel.

Ahogy az Steinbecknél többször előfordul, ezúttal sem a történet a lényeg, sokkal inkább a szereplők érdekesek. Igaz szerintem itt nem is nagyon van igazi történet, ami miatt nekem ez a könyve nem is tetszett annyira. Ismét az író szülőföldjén, Kaliforniában vagyunk, méghozzá a Konzervgyár utcában;). Az itt élők, főszereplőink, első ránézésre csavargók, ingyenélők, örömlányok, de Steinbeck számára nem azok: szerethető figurákat csinál belőlük zseniális karakterábrázolással. Olyan figurákat, akik persze gyarlók és bár nem is mindig jók, de erre törekednek, emberiek, esendőek, őszinték, ezáltal olyan szerethetőek. A mai világra nem jellemző módon ők nem akarnak másnak, többnek, jobbnak látszódni, mint amik, elfogadják – nem túl rózsás - helyzetüket és igyekeznek ebből a legtöbbet kihozni. Az események középpontjában Doki áll, akire egyszerű szereplőink felnéznek és aki önzetlen jóságával a történet „jótündére” is. Humoros, optimista – néha talán idealizált – társadalomrajz, szórakoztatóan megírva.