Taylor Jenkins Reid: Carrie Soto is Back

Pár nappal azután, h hallottam erről a könyvről, meg is vettem, hisz kedvenc sportágam, a tenisz áll a középpontjában, ami azért nem mindennapos. Az első csalódás akkor ért, amikor láttam, hogy a 70-es, 80-as és 90-es években játszódik, mert az szerintem minden sportágban egy – sok szempontból – teljesen más korszak volt, mint a jelen.

A 37 éves Carrie Soto, a női Grand Slam rekord csúcstartója 20 győzelemmel, 6 évvel visszavonulása után úgy dönt, visszatér, amikor a jelenkor legjobbja Nicki Chan beállítja rekordját. Carrie-t vasakarata és könyörtelen becsvágya minden idők legnagyobb és legsikeresebb teniszezőnőjévé tették és arra készül, h kizárólag a 4 Grand Slam tornára koncentrálva, ezt újra bebizonyítsa. Apja – akivel egykor teniszezni kezdett – vezényletével kezdi meg az edzéseket, majd lassan felbukkan mellette egy régi harcostárs, akivel kölcsönösen segítik egymást a pályán és azon kívül is. Az első 2 versenyen bár remek győzelmeket arat, de nem nyer, ezért csalódott. Kemény stílusa, őszinte és nyers nyilatkozatai miatt még a sajtóval is harcban áll, de már megszokta, h nem ő a média és a szurkolók kedvence, talán ezért is folytatott és folytat továbbra is olyan elkeseredett harcot a sikerért, h ennek ellenére se lehessen ignorálni, ne szeressék őt, de ismerjék el a játékát, az eredményeit, a sikereit. Aztán jön Wimbledon és fordul a kocka, több szempontból is és Soto itt a torna legidősebb bajnoka lesz. De az évnek és a történetnek még nincs vége, egy személyes tragédia után összetörve utazik élete utolsó versenyére, ahol lassan-lassan rájön, h nem biztos, h a győzelem a legfontosabb és hogy az határozza meg őt. Karrierje legutolsó meccsén összejön a várva-várt összecsapás Channel, ahol a két zseniális harcos nem kíméli egymást és a végsőkig kiélezett meccsen az utolsó pillanatig kétséges, ki fog nyerni. Viszont Carrie közben rájön, h tulajdonképpen mindegy is, egyszerűen végre csak élvezi a teniszt és a küzdelmet a világ legjobbja ellen, már ezért érdemes volt visszatérnie. Összességében tetszett a regény, mert egy nagyon tehetséges, eltökélten harcoló, de nagyon unszimpatikus teniszezőből a végére hús-vér ember lesz, aki képes felülemelkedni gyerekes berögződésein, megtanulja végre valahára elfogadni önmagát, átértékelni a dolgokat, nem csak a győzelmeket értékelni, hanem a körülményeket is nézni, megengedni magának a szerelmet és beengedni valakit az életébe. Sajnos voltak benne olyan dolgok is, amik nagyon nem reálisak, ezek mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Abszolút kizárt, h valaki 6 év kihagyás után 37 évesen visszatérjen és ilyen sikereket érjen el a teniszben, ráadásul úgy, hogy csak a 4 legnagyobb tornán játsszon, valószínűsítem, ezért is tette a szerző a cselekményt a 90-es évekre, bár nem vagyok biztos benne, h ennek akkor volt realitása. Ugyanez a kategória, h 3-4 hónap felkészülés után tér vissza, mese habbal. Reálisan nézve nonszensz az is, h visszatér, mert valaki, aki fiatalabb nála, beállította a rekordját. Jó eséllyel bármit is csinál Carrie, a rekord már nem lesz az övé hosszú távon, ezzel minden klasszisnak együtt kell élnie, ezt a végére ő is felismeri. Érdekes, mert akitől hallottam a könyvről, neki nagyon tetszett, nagyon izgalmasnak találta, bár egyáltalán nem érdekli a tenisz, szerintem pont ezért. Én is szeretek belemerülni egy általam ismeretlen világba, felfedezni annak a működését, de mivel a tenisz világáról „túl sokat tudok”, sokszor bosszantottak a nem reális szituációk, amik azoknak, akik nem ismerik ki magukat ebben a világban nyilván fel sem tűnnek. Szóval hardcore tenisz rajongóknak nem feltétlenül ajánlom a regényt, mindenki másnak igen:).