Kaya McLaren: Eine Freundschaft im Winter

A 30-as évei közepén járó ápolónő, Jill épp elvesztette a babáját, amikor rajtakapja a férjét egy másik nővel. Kétségbeesésében abba a kisvárosba menekül, ahol gyerekként két évet töltött a nagybátyjánál és ahol a barátnője, Lisa is él. Itt ápolónőként kezd dolgozni, ill. egy 10 éves kislányra, Cassie-re vigyáz, akinek nemrég halt meg az édesanyja és beköltözik a három helyi nőcsábász lakóközösségébe.

Egy idő után úgy gondolja, csak a telet akarja itt tölteni, síelni, elgondolkodni, majd visszamenni mindennek ellenére a férjéhez. Sokként éri ezért, amikor megkapja a válási papírokat, a férje kész tények elé állítja, nem marad választási lehetősége. Nehéz helyzete ellenére mindenben számíthat a nagybátyjára, a barátnőjére, Lisára és a lakótársaira is. Egyre közelebb kerül Cassie- hez és az édesapjához is, Mike-hoz is, ez a három, sokat szenvedett ember áll a történet középpontjában. Jill és Mike megértik a másik fájdalmat, tudják, mit érez a másik, de egymás iránti érzéseik eleinte ennek ellenére is tele vannak bizonytalansággal, bűntudattal és kétséggel. Vonzódnak egymáshoz, de nem biztosak abban, h készen állnak egy új kapcsolatra. Kissé közhelyes, h közöttük szövődik szerelem, de jól van leírva a vívódásuk, a fájdalmuk és – legalábbis nálam – ezzel a szerző elérte, h drukkoljon nekik és a megérdemelt happy endjüknek az olvasó. Szórakoztató volt a mellékszál is, a nőcsábász fiúk, Jill lakótársai, akik húgukként segítik és oltalmazzák Jillt. Összességében tetszett, megkedveltem a szereplőket és nálam szinte mindig ez a kulcs, érdekelt, h alakul a sorsuk. A cím olyan szempontból nem is pontos (Egy barátság télen), h nem is egy, hanem több barátság szövődik a regényben.

Kady Burton: Stachelbeeren im Winter

Elég sok hangoskönyvet meghallgattam már, de még soha nem volt olyan érzésem, h ezeket egy utcáról berángatott valaki olvasta volna, hát most igen. Sokszor neves színészek olvassák a könyveket, többször előfordult már, h bár a felolvasót nem ismertem, mégis nagyon tetszett. most viszont olyan semmilyen volt…már eleve a hangja is fura volt, meg minden hangsúly nélkül, színtelenül olvasott, fura volt, bár ezt is megszoktam.

Jo(die) egy kórházban dolgozik adminisztrátorként Invernessben, elég visszahúzódó lány, nem sok tapasztalata van a férfiakkal, de egy este egy jóképű pasi elkéri a telefonszámát és whatsappon elkezdenek irogatni. Reed egy glasgowi kórházban orvos, jóképű nagy nőcsábász és nagyon határozott elképzelései vannak azokról a nőkről (a külsejükről), akiket ágyba akar vinni. Egy este elkéri egy lány számát, majd whatsappon dumálnak. Jo és Reed chatelését elég érdekes volt „hallgatni”, mármint műfajilag nem igazán passzol össze a kettő. Egyre inkább megismerik és megkedvelik egymást, na meg persze kíváncsiak is a másikra és „biztosra” mennek, hisz látták már egymást, a találkák viszont sorra hiúsulnak meg és már kezdett elég unalmas is lenni, amikor viszont jött egy olyan fordulat (nem kimondottan hihető, de legalább valami váratlan), ami tényleg meglepett, kellemesen csalódtam. Ez viszont nem túl sokáig tartott, mert a végét kicsit eltúlozta a szerző szerintem, túl sok lett a csodás véletlenekből és egybeesésekből. Felejthető limonádé, vannak még további részei is, de nem fogom törni magam értük.

Jonathan Safran Foer: Wir sind das Klima!

10 évvel a nagysikerű – és magyarul is megjelent – Állatok a tányéromon után, aminek elolvasása után sok ember lett vegán, vagy legalábbis gondolta át a táplálkozását, az amerikai sikerszerző egy még komplexebb problémát vesz górcső alá, a klímaváltozást. Én ezt is spotifyn hallgattam, de magyarul is megjelent Globális öngyilkosság címmel, nagyon ajánlom.

A klímaváltozás túl absztrakt fogalom ahhoz, h mindennapi életünkben úgy igazán kezdeni tudjunk vele valamit. Rengeteg adat, sokkoló számok tömegkelege kerül megemlítésre, de sok esetben ezek csak számok maradnak, sokkal hatásosabbak a konkrétabb példák. A Föld felmelegedése pont olyan, mint az emberé: pár fokkal magasabb vagy alacsonyabb hőmérséklet már nem jó, akár a test-, akár a szobahőmérsékletre gondolunk, ez az alapvető probléma. Sok ok-okozati probléma szóba kerül, de szinte mindig ugyanott lyukadunk ki, az állattenyésztésnél, leginkább a nagyipari állattartásnál, ami a szerző szerint a probléma nyitja. Az emberek egyre többet, jobbat akarnak mindenből, egyre nagyobbak az igények, egyre kevésbé vagyunk képesek megvonni magunktól bizonyos dolgokat. Foer is bevallja, h ő is úgy van, mint a legtöbb ember: a vegánságról prédikál, tudja, h az lenne a helyes, de túlságosan szereti a hús, sajt és tojás ízét. Meglepett igazán, h mennyi mindent tehetnénk azzal, ha elhagynánk minden állati eredetű élelmiszer fogyasztását, nehéz elképzelni, h egy „ilyen egyszerű” dolog egy ilyen fontos és komplex probléma nyitja. Persze ez csak papíron egyszerű, a gyakorlatban azért nem könnyű a legtöbb embernek rávennie magát a vegán táplálkozásra sok okból. Ráadásul itt is felmerül, a legáltalánosabb probléma, h az egyén keveset tehet, kollektív döntések és változások kellenek, bár ha több millióan változtatnak, az már számítana. Foer megoldási javaslatát, hogy nem kell egyszerre feladni az évek, évtizedek alatt megszokott dolgokat, hanem csak 1-1 étkezés, 1-1 nap erejéig lemondani az állati eredetű ételekről, abszolút vállalhatónak tartom. Elképesztő hallgatni ezt a sok szomorú tényt és sokkoló számadatot és még elképesztőbb a tudat, h ennek ellenére nem történik semmi, úgy értem világszinten, állam iszinten. Hisz nem arról van szó, h ne tudnánk, hogy menthetnénk meg a bolygónkat, hanem arról, h túl kényelmesek vagyunk hozzá és azt hisszük, majd hirtelen valami zseni megoldja a problémát. Többre értékeljük a rövid távú élvezeteket, mint a megmenekülést hosszú távon. Pedig ez mindannyiunk közös problémája, senki sem gondolhatja, h ez őt nem érinti és Foer emlékeztet minket a közös cselekvés erejére és szükségességére. Aki igazán meg akarja menteni a bolygót, annak meg kell halnia – ez egy kicsit radikális tanács, de a könyv utolsó mondata az, amit az eszünkbe kell vésnünk : az állati termékek elhagyása az egyetlen út a klímaváltozás megállítására, mielőtt túl késő lesz. Nagyon tanulságos, érdekes és cselekvésre ösztönző könyv, bár ezt talán érdemesebb olvasni, mint hangoskönyvként hallgatni, talán úgy jobban megmarad a sok-sok tény és szám ésj jobban is „megemészthető”.

Christelle Dabos: Visszaverődések viharában (A tükörjáró 4.)

A 4., egyben utolsó kötet ott folytatódik, ahol a 3. véget ér, továbbra is Bábelben vagyunk és tökéletlenül tökéletes főhőseink a rendszerbe beépülve igyekeznek megmenteni a világot és végére járni a nem kevés rejtélynek, de mintha mindig le lennének maradva egy lépéssel. Pedig már tudják, ki áll a Nagy Szakadás és a szilánkok összeomlása mögött, illetve hogy ki miatt válhatott egy egyszerű halandó mindenhatóvá, de ezt a „valakit” becserkészni a vártnál is nehezebb feladat.

Sokakhoz hasonlóan nekem sem nagyon tetszett a befejező rész. Végig az volt az érzésem, h nagyon túl volt bonyolítva a sztori, nem is tudtam 100%-osan követni, ill. időnként nem is „akartam”. Sokat mondó, h már a felén túl is csak néztem helyenként, h WTF?, ezek miről beszélnek? Persze ad válaszokat a sok-sok kérdésre, vannak benne csavarok és meglepetések is, de nem tudtam szabadulni az érzéstől, h ez az egész nem volt teljesen átgondolva az elejétől fogva, így újabb és újabb szövevényekbe bonyolódott a szerző, ami szerintem nem tett jót a történetnek. Nem vagyok egy happy end rajongó, de itt kimondottan nehezményeztem;), h a két főszereplő „nem nyeri el” jutalmát, végig nagyon reménykedtem benne, megérdemelték volna. Kíváncsian várom, h ezzel befejeződött-e a történet, vagy lesz-e valamikor folytatás, mert egyrészről lezárt, másrészről hiányzott még valami, szerintem simán folytatható, persze csak akkor, ha az egésznek mondanivalója is lenne, nem csak egy újabb bőrt akarnak lehúzni róla. A 4 rész közül ennek az utolsónak az olvasása tartott a legtovább, egyrészről mert ezzel azért sokszor „szenvedtem”, másrészről ennek ellenére sem akartam, h „vége legyen”, persze 700 oldalra 4 nap még így sem rossz nálam. Most már jó pár nappal a befejezése után még mindig hiányoznak a szereplők, a történet, ez is ritka nálam. Annak ellenére, h egyértelműen az utolsó részt szerettem a legkevésbé, még ahhoz képest is nagyon „középszerűnek” tűnnek a következő olvasmányaim, valószínűleg azért, mert nem találtam meg bennük azt a „varázst”, mint ebben a sorozatban. Minden „kritikám” ellenére, amit mindenképpen a regényfolyam javára írok, h folyamataosan meg tudott lepni, olvasás közben óhatatlanul is kombinál az ember, ebben általában elég jó vagyok, itt viszont szinte semmit nem láttam előre, ill. egészen más feltételezéseim voltak, ebből a szempontból felüdülés volt. Egyetértek azzal a véleménnyel, h a 4 részen belül az első 2 és az utolsó 2 szorosabban összetartozik, pl. a helyszínt, a hangulatát tekintve ill. csak a 2. és a 3. rész között telik el több idő. Na meg abban is elkülönülnek ezek egymástól, h az első két rész inkább egy romantikus fejlődésregény fantasy beütéssel, a második két részben sokkal inkább elmegyünk a fantasy és már-már a krimi világába is. Valahogy általában én az ilyen sorozatokat mindig késve fedezem fel, aminek viszont megvan az az előnye, h nem kell hónapokat, vagy akár egy évet is várnom a folytatásra, rögtön neki is ugorhatok az egésznek, ez történt most is és nagyon örültem, h az egyes részek befejezése után máris folytathattam a következő kötettel a történetet.

Christelle Dabos: Bábel emlékezete (A tükörjáró 3.)

Több, mint 2 évvel vagyunk a 2. kötet vége után, Ophélie újra Animán él a családjával, de nem találja a helyét, csak a történteken agyal és azon, hol lehet Thorn, akiről senki sem tud. Mikor hirtelen felbukkan néhány számára kedves ember a múltból, a lány nem késlekedik és segítségükkel máris arra a szilánkra csöppen, ahol úgy érzi, nem csak Thorn, hanem Isten nyomára is rábukkanhat és ezzel a rengeteg rejtély megoldására is.

Az első két rész után az olvasó már éppen kezdte volna azt hinni, h kiismeri magát ebben a különös világban, erre itt van Bábel, ahol nevének megfelelően sokféle ember él, sokféle képességgel, mások a szokások, a szabályok és az elvárások, de egyvalami itt is megvan: a családfők feledékenysége és a múlt – a törés előtti világ – teljes elfelejtésének vágya, minden áron. Ophélie itt előfutártanoncnak áll Bábel elitképző tanintézményébe, a Jó Családba (LOL), mert úgy gondolja, ezzel szolgálhatja az ügyüket és rábukkanhat Thorn nyomára. A főszereplőnőnk a regény első felét egyedül viszi el a hátán, kicsit tartottam ettől, de végülis ez is érdekes volt, azzal, h megismertük Bábelt, de azért a nyerő páros továbbra is Ophélie Thornnal kiegészülve, ők a regényfolyam igazi motorjai, csak az egyikkel, kissé félgőzzel ment a sztori előre. Thorn nem lett sokkal szívélyesebb vagy lazább figura a 3. kötetre sem, (de hát, őt még így is szeretjük;)), viszont felbukkanásával felpörögnek az események és főszereplőinket pedig hatjta előre a cél, h megtalálják azt, aki el akarja fedni az emberek elől a világ valódi arcát. Ez már egy komolyabb, sötétebb rész, mint az 1. vagy a 2., a veszély sokkal kézzel foghatóbb, ezzel együtt sokkal kevesebb a helyzetkomikum és a humoros leírások, Ophélievel együtt az egész hangnem és a történet is végleg megkomolyodik. Egy kicsit tisztul a kép, ami a rejtélyeket illeti, persze távolról sem kapunk mindenre választ, de hőseink egyre közelebb kerülnek a megfejtéshez és én már annak is örültem, h nem nagyon bonyolódik tovább a történet. Tetszett a regény romantikus szála is, bár a két főszereplő elvileg már férj és feleség egy ideje, mégis jócskán van mit pótolniuk, minden téren, nagy nehezen ezt is elkezdik. Összességében nekem kellemes csalódás volt a 3. rész, talán azért is, mert az elvárásaim a 2. rész után kisebbek voltak, mint az 1. után és bár más, mint az első 2. rész, ennek ellenére ez is szerethető, izgalmas és fordulatos, volt benne pár igazán meglepő fordulat is, az ilyeneknek mindig nagyon örülök.

Christelle Dabos: Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban (A tükörjáró 2.)

A 2. rész pontosan ott folyatatódik, ahol az első befejeződött. Ophélie-t végre hivatalosan is bemutatják az udvarnál ill. Faruknak, a családfőnek, Thorn menyasszonyaként. Rögtön másodmesemondót csinál belőle a nagyúr és úgy tűnik, nem csak a védelmét, de a jóindulatát is sikerül elnyernie. A lány megismeri az udvar működését, h minden és mindenki Faruknak akar tetszeni, mindenki az ő reakcióját figyeli és ha az pozitív, kész a siker.

Ám a sötét felhők egyre egyértelműbben gyülekeznek a jegyespárunk feje fölött, a szálak végképp összekuszálódnak és az idő az esküvőig – amit továbbra sem néznek sokan jó szemmel – egyre fogy, megkezdődik a versenyfutás az idővel. Nyomozások és több meglepő fordulat után, amikor az ember már-már happy endben reménykedett (legalábbis ennek a kötetnek a happy endjében), jön egy újabb, nem várt fordulat. Kicsit kettősek az érzéseim ezzel a résszel kapcsolatban. Egyrészről ezt is imádtam, a főszereplőkkel együtt izgultam, kombináltam, drukkoltam Ophélie-nak és Thornnak, h a sok-sok rejtély mellett a saját érzéseikkel is dülőre jussanak végre, azokat is meg tudják fejteni. Nagyon tetszett ez a szál, ahogy az írónő szépen, lassan szövögeti. Ez tényleg egy olyan páros, akiknek nagyon szurkoltam, felüdülés volt, h ez nem egy ilyen „első látásra szerelem” történet, ami a könyvek 90%-ában mostanság, hanem egy annál sokkal hihetőbb, igazibb, összetettebb kapcsolat. Nagyon tetszett az is, h mindketten fejlődnek, hatnak egymásra, megváltoznak – öntudatlanul - is a másik miatt vagy annak hatására. Másrészről viszont a regény kb. felétől egy kicsit úgy éreztem, h túl sok. Túl sok Ophélie kotnyelessége és ügyetlensége; túl sok az ármány; az érthetetlen összefüggés; a semmiből felbukkanó új szereplő és szál, na meg a kérdőjel. Itt el is vesztette szerintem az ifjúsági regény mívoltát – bár összességében is megkérdőjelezném, h az-e – mert olyan komplex és bonyolult lett, h időnként tényleg nehezen lehetett követni, ha egyáltalán. Ez a fantázia világ persze megadja a szerzőnek azt a lehetőséget, h a felmerülő problémákra olyan megoldást kínáljon, amivel az olvasó nem is számol, hisz itt– szinte – bármi lehetséges, ezzel él is, szerintem kicsit sokszor is. Mindennek ellenére persze ezt a több, mint 660 oldat is 3 nap alatt elolvastam és kíváncsian várom a folytatást.

Christelle Dabos: A tél jegyesei (A tükörjáró 1.)

Pár évente belecsöppenek egy ilyen – általában – ifjúsági fantasy sorozatba, ami aztán be is szippant, most A türkörjáró sorozattal jártam így:). Annak ellenére, h az első rész még 2017-ben jelent meg magyarul, tavaly kb. őszig még csak nem is hallottam róla. Akkor viszont ajánlotta valaki (és áradozott róla), akinek adok a véleményére, így én is kedvet kaptam.

Továbbra is szeretem azokat a regényeket, amik által egy teljesen új világba csöppenek, hát itt ebben nem volt hiány, mindjárt több új világgal is szolgál. Elég szövevényes a sztori, nehéz összefoglalni, de valami olyasmiről van szó, h a világ 21 nagyobb és 186 kisebb töredékre darabolódott szét, az élet ezeken a különböző földszilánkokon folytatódott ezután. Főszereplőnőnk, a fiatal Ophélie az Anima elnevezésű földszilánkon él. Az itt élők, az „animisták”, rendkívüli tulajdonsága, h különleges kapcsolatuk van a tárgyakhoz, pl. újra össze tudnak illetszteni egy eltört csészét, vagy egy elszakadt papírt. A lánynak két különböző ritka képessége is van, egyrészről „olvasó”, vagyis egy-egy tárgy megérintésével megtudja annak történetét, másrészt „türkörjáró”, ha egyszer belenézett egy tükörbe, onnantól kezdve át tud azon kelni, hogy egy másik, számára már ismerős tükörnél kössön ki (leegyszerűsítve). Ophélie, a szüleivel, sok testvérével, bácsikáival és nénikéivel boldogan, gondtalanul, szeretetben nő fel és az animai múzeumot igazgatja. Különlegesen jó „olvasónak” tartják, de addigi nyugodt hétköznapjai egy csapásra megváltoznak, amikor megérkezik ismeretlen, mogorva, lenéző és a lánynál 2 fejjel magasabb;) vőlegénye, Thorn, a Sarkról, vagyis egy másik – nem túl jó hírrel rendelkező - földszilánkról akivel érdekkházasságot kell kötnie, ezzel erősítve a két „állam” kapcsolatát. Váratlanul szinte azonnal útnak is indulnak új otthonukba és a hosszú út alatt sem derül ki sok a titokzatos vőlegényről, azon kívül, h úgy gondolja, menyasszonya a telet sem fogja túlélni a fagyos és veszélyes Sarkon. Ami ott várja, az valóban Ophélie minden képzeletét felülmúlja, a Légvár és lakói, egyik meglepetésből a másikba ejtik a lányt és ezek gyakran elég kijózanítóak. Itt sok különböző család/klán él, akiknek mind-mind különleges képességei vannak és gyorsan kiderül, h ezeknek köszönhetően az ember nem bízhat senkiben és semmiben, még a saját szemében sem, mert itt bizony semmi és senki nem az, aminek látszik. Ophélie viszont felveszi a kesztyűt, kíváncsiságával, ügyetlenségével és éleslátásával sok kalamajkába keveredik, de mindig ott terem a mogorva Thorn, vagyis a vőlegénye, a főkincstárnok, h megmentse. Bár a lány eleinte egyáltalán nem érti, h kerül ő ide, miért őt választották ki a házasságra, hisz se nem szép, se nem gazdag, de lassan-lassan összeáll a kép, h miért is van rá szükség, ami végleg megrengeti- addig sem túl acélos - kapcsolatát Thornnal. Nagyon-nagyon tetszett az 1. kötet, 2 nap alatt kiolvastam – munka mellett, 580 oldal – megszűnt minden más, amikor olvastam és csak pörögtek az oldalak és az órák. Nagyon ritkán esik ez meg velem, nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára, nagyon élveztem. Ez tényleg egy színes-szagos, nyelvezetében időnként nagyon vicces, helyzetkomikumokban bővelkedő, fordulatos, izgalmas történet. A szereplőket imádtam, talán főleg azért is, mert a két főszereplő, a tél jegyesei, Ophélie és Thorn nem megszokott regényfigurák. Nem szépek, a külsőségeket tekintve nem tökéletesek, ennek ellenére, vagy inkább pont ezért, nagyon megszerettem őket és bár Thorn elsőre nem egy szimpatikus figura, nekem valahogy mégis az volt. Nagy reményekkel és várakozásokkal rögtön neki is álltam a folytatásnak.