Lauren Weisberger: Champagner und Stilettos

A borító és a cím (Pezsgő és tűsarkú) valami nagyon könnyed, nagyon tipikus chick-litet sejtet, de azért annyira nem az.

Az Alter házaspár életével ismerkedünk meg: mindketten túl vannak a harmincon és már jó pár éve áldozzák fel magukat a férj, Julian zenészi karrierjéért. Zsonglőrködnek a pénzzel, a feleségnek, Brookenak 2 munkahelye van, évekig kíséri a férjét esténként és hétvégénként a füstös kocsmákba, ahol játszik. A nő lemond a saját álmairól, a karrierről, az utazásokról, egyelőre a babáról is, h támogassa a férjét. Mindez aztán hirtelen meg is hozz a gyümölcsét, szinte egyik pillanatról a másikra Julian Alter befut, igazi sztár lesz! Ezzel egy csapásra megváltozik az életük, jönnek a menedzserek, pr-esek, a paparazzik, a rajongók, a sztárok, az újságírók, a pletykák… Az addig meghitt, de kicsit már langyos kapcsolatuk komolyan veszélybe kerül, elvégre alig találkoznak, a pasinak hízeleg, h mindenki rá kíváncsi, h végre megértik, mint művészt és h végre ott van, ahol mindig is szeretett volna lenni és az sincs ellenére, h a nők a lábai előtt hevernek. Brooke viszont bármennyire is szeretne vele lenni, dolgoznia kell, nem mehet minden másnap szabadságra, emellett szereti is a munkáját, de megrémíti mindaz, ami történik. Ahogy Julian élete és karrierje felfelé ível, azzal egyenes arányban megy tönkre Brooké, egyszerűen más sínen kezd futni a két élet, egyre távolodnak egymástól.
Izgalmas volt végigkövetni az életüket, a „valóságba” szövi bele az írónő az Alter házaspár történetét, szerepel többek között Jon Bon Jovi, Kirsten Stewart, a Maroon 5 és Taylor Swift is a regényben.
Tetszett, mert nem arról szól, h összejönnek és vége, hanem pont arról, h bármilyen jól is indult a kapcsolat, eljön az a pont, amikor már nem minden rózsaszín, jönnek az akadályok a nehézségek, persze itt eléggé speciálisak, mert nem sok földi halandó küzd hasonló gondokkal. Mégis érdekesnek találtam, mennyire megváltozhat minden hirtelen és nem csak a körülmények, hanem akár az ember is, mennyire elbódíthatja az embert a siker és a pénz. Itt a sztori végül ideálisan, amolyan „amerikai álom”-szerűen fejeződik be, mert talán az utolsó pillanatban észbe kap a főszereplő, h mi is az, ami igazán fontos számára. A happy end mégsem zavart most annyira, mert előtte azért végig csináltat a szereplőkkel ezt-azt, szóval aránylag életszerűnek éreztem.
Az amerikai írónő egykor a VOGUE-nál dolgozott, ottani tapasztalatait felhasználva írta első regényét, ami magyarul A főnököm egy boszorkány címmel jelent meg és amiből Az ördög Pradat visel című filmet is forgatták. Ez a regénye nem jelent meg magyarul.

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Két barátnő, Cassie és Lia története. Mindketten betegek, étkezési zavarokkal küzdenek. Cassy bulimiás, Lia anorexiás.

Cassiet holtan találják egy motelben. 33x hívta a halála előtt a barátnőjét és számtalan üzenetet hagyott, de Lia nem akarta felvenni, már nem voltak barátok.
A történet mesélője Lia, aki nem gyönyörű mondatokban, választékos stílusban, átgondoltan meséli a történetet, hanem úgy, ahogy eszébe jutnak a dolgok: néhol kesze-kuszán, homályosan, gyerekesen, butácskán, megkapóan őszintén, szívszorítóan és hitelesen.
Lia 18 éves, az apjával, mostohaanyjával és mostoha húgával él (akihez egészen különlegesen szép kapcsolat fűzi), az ételekről rögtön az jut eszébe, hány kalóriát tartalmaznak, grammra méri a súlyát, ép ésszel némileg felfoghatatlan módon úgy tesz, mintha enne, praktikákat talál ki, vagdossa magát, állandóan fázik. Minden héten méredzkednie kell, negyeddollárosok vannak a fürdőköpenye zsebébe varrva, tele issza magát vízzel, tartania kell a 48-49 kilót, de az ő célja, h újra 40 kilós legyen (165 cm magas), vagy még inkább 38,55, ennyi volt, mikor 2. vitték kórházba.

Jenniferre marad a piszkos munka, ő ellenőrzi, hogy kövér maradtam-e. Az első két hónapban minden reggel mérlegre tette a bűneimet, és hetente egyszer megtelefonálta az eredményt az orvosomnak. Megríkattak a ronda számok.

Tudja mit kell mondania az agyturkászának, a szüleinek , a mostoha anyjának, h úgy tűnjön minden oké, még úgy is, h a térde szélesebb, mint a combja, a könyöke szélesebb, mint a karja. Itt is fontos szerepet játszik az anorexia talán legtipikusabb tünete, h ő kövérnek látja magát, miközben ijesztően sovány.

A szám nem számít. Ha lemennék 31,75-re, 29,46 akarnék lenni. Ha 4,53 kilogrammot nyomnék, addig nem lennék boldog, amíg le nem megyek 0,99-re. Az egyetlen szám, amely valaha is elég lenne, a 0.
Nulla kiló, nulla élet, nulla méret, dupla nulla, nullpont. Végre megértettem.

Mindeközben időnként vágyik a normális életre.

Szeretnék egy keksztekercset. Szeretnék venni karamellkockát, elpletykálni az akármicsoda-sorozat legutóbbi részletéről, beleharapni a karamellába, nevetni, rágcsálni a karamellát, mert finom, és mert enni jó és lenyelni, hogy a gyomrom felragyogjon a vajas cukortól. De ez nem nekem való.

Karácsonykor jön el Lia számára az Apokalipszis, újra a klinikára akarják vinni, szakadó hóesésben elmegy abba a motelbe, ahol Cassie meghalt, megjelenik neki a barátnője, aki csábítja magához, de a lány rájön, h élni akar, van választása. Az utolsó pillanatban telefonál a kiéhezettség, a kiszáradás, a kimerültség és a majdnem túladagolás kis híján végzett vele. Harmadszor már nem játssza ki az orvosokat, a szüleit, hanem próbálkozik.

Az étel élet. Elveszem a bagel másik felét, és mindkettőt megkenem krémsajttal. Fogalmam sincs, mennyit nyomok. Ez valósággal halálra rémít, de igyekszem leküzdeni. Kezdem nem kilogrammokkal mérni magam, hanem erővel. Néha mosolyokkal.

Most tanulom, hogy kell dühösnek és bánatosnak és magányosnak és vidámnak és izgatottnak és riadtnak és boldognak lenni. Most tanulok megkóstolni mindent.

Megdöbbentő regény. Azt gondolom egészségeseknek helyenként felfoghatatlan. Nagyon gyorsan kiolvastam, mert magával ragadott Lia sorsa, érdekelt a végkifejlet. Azt hiszem az anorexia abszolút korunk betegsége, mert a fiatal lányok mindenhol a tökéletes, agyon photoshoppolt modelleket látják, akikkel persze, h nem lehet lépést tartani és máris kövér az, aki a múlt héten még normális volt. Rá kell döbbenni még sokaknak szerintem, h ez igenis egy betegség, amit ugyanolyan komolyan kell venni, mint bármelyiket és amit ugyanúgy kezelni kell. A regényben nagyon jól mutatja be az írónő a családtagokon keresztül az evészavarra adott legtipikusabb reakciókat, a kényszert, a kétségbeesést, a reménykedést. Nem elhanyagolhatók persze a kiváltó okok, itt a történetben sem, a való életben pedig még kevésbé. Talán annyi kritika, h jó lett volna többet megtudni a kezdetekről, a miért kiderül, a hogyan (kezdődött) kevésbé.
Nagyon jó, h a könyv megjelent magyarul, h bele mertek vágni egy ilyen megosztó könyv kiadásába a tucatkönyvek garmadája mellett.

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Az év végi „összesítésnél” mindig ledöbbenek, milyen keveset olvasok magyar szerzőktől, így a cél mindig adott. Persze csak azért, h ez változzon nem fogok magyar íróktól olvasni, ebbe sem ezért kezdtem bele, hanem mert régóta tervben volt már, h olvassak valamit Grecsótól.

A mesélőt elhagyja a barátnője, a letargiában véletlenül fordul a figyelme nagymamája életírására, amit már rég el kellett volna olvasnia. Most viszont teljesen belefeledkezik, sokszor elolvassa, sokat gondol rá, ír egy kerületi lapba is a családjukról, ami meg is jelenik. Felkeresi a nagymamáját, aki már 90 múlt és Parkinson kórban szenved, érdekli, h mi is történt valójában, mert a cikk kapcsán újabb információkhoz jut a családról.
Majd miután kivesézte apja családját, következik az anyjáé, saját magánélete elég szánalmas, némi kis örömöt prostiknál keres, az egyikbe bele is zúg. Nincs saját élete, teljesen elveszik a múltban, a felmenői sorsa, élete foglalkoztatja, róluk akar már-már mániákusan mindent megtudni, keresi saját magát, az identitását, a múlton keresztül.
Igazából szerintem nem is annyira regény, inkább történet füzér ez, általában csak lazán kapcsolódnak egymáshoz a sztorik. Semmi extra nincs a könyvben, mégis tetszett, mert egy igazi történet, őszinte, nem mesterkélt, tipikus is, mert jellemző, h kezelik a családi „szennyest”, amire véletlenül rábukkan. Visszahozza a nagyszüleink világát, amiben bár már nem tudnánk élni, de mégis nosztalgiával, gondolunk vissza rá.
3 generáció elevenedik meg előttünk: nagyszülők, szülők, nagynénik és – bácsik, unokatestvérek, elfeledett történetek, csúsztatások és hazugságok.
Itt is ugyanúgy visszaköszönnek Magyarország elmúlt 70-80 évének történései, de mégis másként, mint Fábián Janka Emma trilógiájában, vagy a Tövispusztában, valahogy személyesebben, elhittem Grecsó Krisztiánnak, h az ő családjáról olvasok, h az író személyes emlékeivel szembesülök. Bár, mint kiderült ez azért nem teljesen így van. Ő maga úgy fogalmazott, a 3 év alatt írt könyvben sok a fikció, boldog és büszke lenne, ha ennyi emléket őrizne a családjáról.

Herbjørg Wassmo:Zwischen zwei Atemzügen

Egy elképesztően szívszorító, nyomasztó és felkavaró könyv.
A 15 éves Dorte, 18 éves nővérével és özvegy anyjukkal Litvániában él, egyiküknek sincs rendes munkája, csak alkalmi, iskolába nem járnak, Oroszországból származnak, nem rég költöztek ide, nincs kiút, nincs lehetőség, semmire. Majd felbukkan egy csinos, frivol lány azzal hencegve, h Svédországba fog menni, ott lesz pincérnő, rengeteget fog keresni, pár havi fizetésből házat tud majd venni Litvániában.
Dortenak, a naiv, tiszta, jóhiszemű lánynak bogarat tesz a fülébe, ott hagyja családját, egy levélben tudatja velük, hova megy. Tele van reménnyel, hinni akar, olyan tiszta, h igazán rosszra nem is gondol, persze ezt látják is rajta, így könnyű préda. Szívszorító az a reménytelenség, amit lefest és ami nem is olyan távoli: ördögi kör, hiába takarítasz, vasalsz, nem fizetnek, nem tudod behajtani, de a te tartozásodat mindig behajtják, nem tudsz tanulni, nem tudsz dolgozni, nincs pénz, jön a kecsegtető remény, naiv vagy, tapasztalatlan és tudatlan.

Nem nehéz kitalálni mi fog következni, kb. már mindenki tudja, Dortén kívül. Ami miatt különösen sokkoló és szívszorító, h bár E/3-ban van írva, de az, amit a lány érez, lát, gondol. Így nem kapunk pl. a brutális erőszakról részletes leírást, mert, azt, amit átél le sem tudja írni, nem talál rá szavakat, (szó szerint) mert nem is igazán tudja, mi történik, meg szégyenkezik is, bár erre nem neki lenne oka. Ez az elbeszélési mód még autentikusabbá, hihetőbbé és megrázóbbá teszi a történetet.
A litván emberkereskedőkkel és két másik lánnyal Svédországba kompoznak, de szüzességének brutális elvesztése után napokig, egyfolytában vérzik, csak ez védi meg a további erőszaktól, kiszolgáltatottságtól.
Felmerült bennem, h Tom, akinek a litvánok eladják a lányt és aki Norvégiába viszi, normális pasi, de lehet normális az, aki megvesz egy 15 éves vérző lányt, mint egy darab húst? Az ő „felügyelete” alatt sorsa kezdetben jobban alakul, bár örömlányt csinál belőle, gyengéje a lány és mintha valami kezdene is kibontakozni köztük, mikor elszabadulnak a dolgok, rendőrség, razzia, letartóztatások, bujkálás, aminek a végén Dorte teljesen egyedül marad egy ismeretlen országban. Nyelvismeret, tapasztalat híján, immáron önként kényszerül prostitúcióra, hogy életben maradjon, a nagy cél mindig, h hazamenjen, de ez egyre távolabb kerül. A lány sodródik egyik veszélyes kalandból a másikba, mígnem Oslóba kerül, ekkor már a szíve alatt hordott magzat védi meg a férfiaktól és egy - a prostitúció témájában kutakodó - újságíró akarja megmenteni. Ami még fokozta számomra a történet már egyébként is elképesztően tragikus voltát, h a végén Dorte kezén csattan a bilincs, pontosan úgy, ahogy azt mesélték az ipart már régen űző nők a végtelenül naiv és jóhiszemű lánynak.
A reális események főleg a végén egyre gyakrabban keverednek a múlt oroszországi és litvániai eseményeivel, a lány álmaival és az elhunyt édesapjával folytatott képzelt beszélgetéseivel.
Kíváncsi lennék a folytatásra, mert a történet nem zárult le, az egészen biztos. Mi lesz a 16 éves anya Dortéval? Hova tud menni, hogy tudja felnevelni a gyermekét, fel tudja-e nevelni? Mit tesznek vele, érte a norvég hatóságok? Vissza tud-e jutni a családjához és egyáltalán mi van velük?
Szörnyű belegondolni, h hány ilyen és ehhez hasonló vagy még ennél is durvább történet van, hány élet ment és megy tönkre ilyen módon, még mielőtt igazán elkezdődött volna. Szerintem ez az igazi tragédia, nem a Fucking Berlinben leírtak.
Az írónő Norvégia egyik legtöbbet olvasott és legelismertebb szerzője, aki könyveiben mindig nehéz sorsú nőkről ír. Sokak szerint ezzel többet tesz az emancipációért és női egyenjogúságért, a nők méltóságáért, mint némely feminista kiáltvány.
A regény megdöbbentett és felkavart. Lebilincselően van megírva, tényleg letehetetlen. A téma nagyon fontos és aktuális, nem szabad hallgatni róla.
A 2006-ban megjelent, hihetetlenül pontosan és valósághűen megírt regény kitalált történet, magyarul sajnos nem jelent meg.

Charlotte Brontë:Villette

Régóta meg volt a könyv és most végre el is olvastam, hála az idei Várólistámnak, amin már csak ez árválkodott, így sikerült minden „vállalásomat” teljesítenem, hurrá;)!

A regény főszereplője, Lucy Snowe, a szokásos Brontëvonal: szegény árva, jobb sorsa érdemes lány, bevallom időnként ez már idegesített. Hosszú-hosszú oldalakon át ecseteli, h mennyire nem szép, de mennyire jó és szerencsétlen… A körülmények áldozataként a franciaországi Villettebe sodródik, egy lányiskolába, ahol először amolyan mindenes, majd angoltanárnő lesz. Magányos és magának való, mégis két férfi is felbukkan az életében, de persze azért nem Bridget Jones-i értelemben;). Az írónő játszik velünk: először John Doktort – akiről kiderül, h régóta ismerik egymást - festi le nem csak fessnek, de kedvesnek, emberségesnek, csupa jó tulajdonsággal ruházza fel szinte, majd fordít a kockán és az addig ellenszenvesen ábrázolt Paul úrral akarja elnyerni rokonszenvünket, ez nálam nem jött össze, nem tetszett a figurája, nem tudtam megkedvelni, Lucy viszont annál inkább. Persze mire idáig jutunk, kb. 600 oldalon kell átrágnunk magunkat, ami számomra nem mindig bizonyult egyszerű feladatnak. Kevés a cselekmény a könyvben ugyanis, inkább a szereplőkben végbemenő változások fontosak, ill. a más személyekről alkotott véleményük és annak változása. Időnként nehéz volt kiigazodni a több száz évvel ezelőtti szokásokon, érzelmeken, de ez nyilván nem nagyon lehet kritika, nem is annak szánom. Szóval nagy nehezen valami románc féleség kezd körvonalazódni két egymástól látszólag teljesen különböző ember között, hisz Lucy türelmes,nyugodt, sápadt, szigorú protestáns, míg Paul úr indulatos, barna bőrű és heves, afféle világi jezsuita – mégis egyformák, egymás rokonai, ahogy egyszer Paul úr találóan megfogalmazza. A vége mégsem happy end, ill. csak szellemi értelemben az, de Lucy Snowe szerelmének története tragikus véget ér.
Ami tetszett, hogy a végén, fejezetenként „végig meséli” a főbb szereplők életét, kicsit bepillantást enged a sorsuk további alakulásába, további pozitívum, hogy csodásan van megírva, ez nem is lehet kétséges, az már más kérdés, h rengeteget ír, nagyon szépen bár, de mégiscsak a semmiről, ami fel is tűnik az olvasónak, szóval hiába a külcsín, ha nincs meg úgy igazán a jelentősége a leírtaknak (legalábbis mai szemmel nézve). Ez ugyanaz a „probléma” amit már pl. az Emmánál is megállapítottam: 2 vaskos kötet, több, mint 800 oldal, de jóval rövidebb is lehetne, ha nem olyan vontatottan volna megírva. Persze nyilván bátor dolog tőlem a világirodalom egyik remekét kritizálni, meg hogy jövök én ehhez… Arra jutottam, h ez valószínűleg korunk betegségéből származik, a ’gyorsan és még gyorsabban, mindent azonnal’ mentalitásból, amit nap, mint nap megélünk ill. abból, h a kortárs könyvek, amiket túlnyomó részben olvasok egész más felépítésűek: sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek a történésekre, mint a megfogalmazásra, az már más kérdés, h aztán sosem kerülnek a világirodalom lapjaira. Bár azt azért hangsúlyoznám, h a könyvben sok értékes gondolat van, nem arról van szó, h nincs mondanivalója, egyszerűen csak sokszor elveszik a mai ember fejével már nehezen érthető problémákban, szokásokban, illendőségben, elvárásokban. Szóval úgy gondolom, h vannak olyan regények, amik jobban kiállják az idő próbáját, lehet, h sokaknak a Villette is ilyen, nekem nem feltétlenül, az írónő fő műve viszont, a Jane Eyre - amit már többször olvastam és a kedvenceim közé tartozik - mindenképpen.
Ami még nem tetszett, hogy nekem időnként úgy tűnt, „megfeledkezik” szereplőkről, szálakról, majd ezek újra felbukkantak a semmiből.
Furcsának találtam a könyv fülszövegét is, kb. 100-150 oldal után elolvastam, amit ritkán teszek, pláne már olvasás közben. Mérges is lettem, mert úgy éreztem ’minden poént lelőttek’, de legnagyobb meglepetésemre aztán a történet nem úgy alakult, ahogy ott le van írva, ez azért meglepett:O.
Charlotte Brontë ezen regénye is önéletrajzi ihletésű, hisz sokáig nevelősködött, majd Brüsszelben tanult, ahol beleszeretett egyik tanárába, ennek állít emléket a Villette. Főszereplője, Lucy az írónő, Charlotte jellemvonásait viseli, akinek ez a 4. regénye és 3. még életében kiadott műve, mely az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listán is rajt van.

E.L. James: Shades of Grey - Befreite Lust

A Shades of Grey (A szürke ötven árnyalata) 3., befejező részében Ana és Christian már házasok, épp nászúton vannak Európában. Kimaradt néhány hét, de ezek eseményelről Anastasia visszaemlékezéseiből értesülünk, pl. az esküvőről, a nászéjszakáról, a házassági szerződésről stb. Minden változatlan, Chrisitan még mindig gyönyörű, szexis és konok és Ana is ugyanolyan csökönyös és kívánatos.

Az első részben, mikor az írónő bemutatta főhősnőjét, egy intellektuális lányt festett le, majd hogy nem könyvmolyt…hát ettől elég messzire kerültünk: napjait kitölti a szex, a férje csodálata, a vele való flörtölés, a töprengés és a teljesen idióta viselkedés – ez egyre idegesítőbb lett, mert persze h ellent kell mondania időnként Christiannak, ami még oké is, de ezt legtöbbször olyan bugyután teszi, h az ember megkérdőjelezi, vajon nagyobb-e az IQ-ja a cipőméreténél. Szóval az ő figurája egyértelműen csalódás számomra, Christiannal más a helyzet, az első részben még úgy éreztem, olyan, mint egy gép, ez azóta változott, ő vagy a megjelenítése fejlődött, ill. jobban meg lehet érteni a viselkedését, mert a múltjából fel-felbukkanó sötét fejezetek sok mindent megmagyaráznak.
Az első két kötetben nem voltak időbeli ugrások, szinte az egész napot óráról órára leírta, így minden nagyon gyorsan történt, elvégre 5 nap megtöltött kb. 300 oldalt (aminek a java szex leírás volt ugyebár), itt viszont vannak ugrások, gyakran fejezeteken belül is, de csak pár nap.
Igazán nem éreztem kb. a könyv harmadától, h valamerre haladnának az események, vagy ők, úgy tűnt, akár a végtelenségig mehetnének így a dolgok – nem tudom pontosan, milyen formában írta anno a blogot, ill. ott a történetet a szerző, de azt el tudom képzelni, h ez ott működött, de szerintem így könyvként…hát nem nagyon. Fura volt, h felbukkannak újra, olyan szereplők, akiknek aztán semmi jelentőségük, így teljesen feleslegesnek éreztem őket, unalmas, sőt helyenként idegesítő volt, h Christian mindenen kiakad, h az állandó Mrs. Grey-ezésről már ne is beszéljek:S.
Aztán viszont felpezsdülnek az események, izgi lett a történet újra, amit viszont nem igazán értettem, h az izgalmakat eléggé rövidre zárta, helyette jöttek aztán megint a vontatottabb oldalak a szokásos szenvedés és ömlengés. A végén sok mindenre fény derül, olyan dolgokra, amik végig fontos szerepet játszottak a könyvben, a kapcsolatuk fejlődik, Ana tud hatni Christianra, tetszett, h nem azt akarja elhitetni, h a férfi elfelejti, vagy feladja a szenvedélyét a lányért, hanem egy ennél számomra hihetőbb és reálisabb verziót választott, így nem lett túl rózsaszínű és tökéletes a befejezés. A végén az epilógus bizonyos részeitől eltekintettem volna, a gyerek Christian szemszögéből látott egy fejezet szívszorító volt, viszont Ana és Christian első találkozása a férfi szemszögéből szerintem felesleges volt, mert mindaz, amit gondolt, nem túl meglepő, a több száz oldalt végigolvasva, újdonságot, pluszt nem adott.
A 2. részben azt írtam, kíváncsi vagyok, marad-e ezen a kicsit lapos-szerelmes nyomon, vagy vannak még igazi meglepetések a tarsolyban, végülis voltak meglepetések, de nem elementárisak és maradt a szerelmes vonal. A 3. rész jobban tetszett, mint a 2., bár ebben is voltak lapos részek, meg a szokásos idegőrlő, egyél, meg Christian ilyen szép, Anastasia olyan kívánatos stb., de ezek így a 3. kötetre, már alig tűntek fel, Ana belső istennőjét viszont sikerült nagyjából leépíteni így a befejező részre, ideje volt.
Összességében azt gondolom, h hihetetlen jó a PR munka a könyv körül, ennek megfelelően nagy a hype is, mint SM könyvet harangozzák be és adják el, de szerintem igazából nem jobb, rosszabb, vagy más, mint egy tucat szerelmes ponyvaregény, így igazán továbbra sem értem a nagy felhajtást körülötte.
A könyv magyarul a Szabadság ötven árnyalat címmel terv szerint november 30-án fog megjelenni magyarul. Ahogy már írtam róla, továbbra is terv a megfilmesítés, de még mindig csak a találgatásoknál tartanak a szereplőket illetően.

Janet Evanovich: Einmal ist keinmal (Stephani Plum 1.)

Ez is egy olyan könyv, amiről már sokszor hallottam, de sem a fülszövegek, sem a borítók nem győztek meg, h ezt el kellene olvasnom. Aztán valahogy megváltozott a véleményem, valószínűleg attól, h jártamban-keltemben mindig mindenhol jót olvastam róla. Persze ez mindig veszélyes, mert rendesen feltuningolja az elvárásokat.

Stephanienek nincs állása és pasija sem, 30 évesen mindent elölről kell kezdenie, ezt meg is teszi, beáll az unokatesójához Vinniehez, óvadékbehajtó ügynöknek. Mivel addig beszerző volt, egy fehérneműkkel foglalkozó cégnél, ez elég éles váltás. Ráadásul az első ügy, mindjárt nem piskóta: az ex-zsaru Jospeh Morellit kellene felhajtania, akit gyilkosságért keresnek és akit gyerekkora óta ismer, közelebbről is;), elvégre a fickó nagy Don Juan. A felhajtás sikerül is, Steph senkivel nem fut össze olyan gyakran a könyvben, mint épp vele, de az elfogása már más tészta. Főhősünk az a fajta nő, akivel mindig történik valami, de aki mindig nagyon frappánsan tudja kivágni magát a slamasztikából, hála nagy szájának, na meg magyar génjeinek, amiknek köszönhetően szívós és izmos, de vékony:). Egyik kalandból a másikba csöppen, csupa akció az élete, mióta az új melóját csinálja, időnként kicsit sok is volt a jóból, minden és mindenki összefügg mindennel és mindenkivel és mivel sok szereplő van, helyenként nem is volt olyan egyszerű követni.
Bár haláli jó stílusban megírt könyv, azért a krimi szál sem gyenge benne, legalábbis nekem izgalmas volt, lévén nem szoktam ilyet olvasni és megint rájöttem, h nem is igazán szeretem. Mégis a kegyetlen jó duma, amit Stephanie nyom, meg Mazur nagyi és Joe Morelli figurája, a Steph és Joe között végig pattogó szikrák, a sok helyzetkomikum és a történet végén a csavar elfeledtette velem, h tulajdonképpen nem szeretem ezt a műfajt.
A könyv a Stephanie Plum széria 1. része, amit az írónő még 1994-ben írt, a krimisorozat azóta a világ első számú szórakoztató női sorozata, sokmilliós rajongótábora van. A 19. rész november 20-án fog megjelenni angolul, magyarul az első néhány kötet jelent meg A szingli fejvadász címmel. Nekem kb. a 17-ig van meg németül, szóval feltétlenül folytatása következik itt a blogon is.