Gunnar Herrmann-Susanne Schulz: Alter Schwede!

Az Elchtest: Ein Jahr in Bullerbü folytatása ez a könyv . Immáron 3 éve él a félig svéd Gunnar, barátnője, a német Susanne és kislányuk, Laura Svédországban és jön a 2. baba. Itt már felváltva írják a fejezeteket a szülők, akik egyébként mindketten újságírók.

Elég fura, h az 1. könyvben a barátnőjét végig Stefanieként emlegette, itt meg kiderül, h valójában Susannenak hívják, a gyerekekkel uez: a könyvben Laura és Alois (!), de a könyv elején van egy ajánlás Johannának és Xaviernek, ez igazi nevük, nem tudom ez miért jó. 

A második könyv sokkal személyesebb, többet megtudunk róluk, mint családról és talán kevesebbet az országról. Bizonyos szituációkat mindketten leírnak, így két szemszöget ismerhetünk meg, ami helyenként nagyon szórakoztató. Persze továbbra is esik szó a svéd tradíciókról, mindennapokról, de több a gyerekekről és egy kisgyermekes család mindennapjairól. Érdekes, ahogy a svéd dolgokat a némethez hasonlítják és akkor még hozzátenni a magyart…hát, nem mindig szívderítő.

Svédországgal és Skandináviával ezúttal inkább Gunnar munkája kapcsán konfrontálódunk: tudósít többek között a híressé vált izlandi vulkán kitöréséről, a trónörökösnő gőzerővel folyó esküvői előkészületeiről, na meg persze magáról az esküvőről is. Ezzel párhuzamosan zajlik Gunnar és Susanne esküvőjének szervezése is, így e két menyegző kapcsán alapos képet kapunk a svéd tradíciókról.  

Mindkét kötetben rengeteg szó esik az egyenlőségről és a nemi egyenjogúságról, olyannyira, h mikor Susanne Németországban van, elképed, mennyire le van maradva a hazája a svédektől ebből a szempontból, pedig aztán Németország is eléggé élen jár a dologban, hozzánk képest mindenképpen. Az egyenlőség jegyében Gunnar is otthon marad a gyerekekkel 3 hónapig. Nagy tervekkel várja ezt, h minőségi időt fog tölteni velük, mindenre lesz ideje stb., de persze kis híján belerokkan a valóságba, már pár hét után.

Egészen hajmeresztő dolgokat írnak az eü-i ellátásról: a kórházi ágyak száma jóval átlag alatti, orvosképzés nincs az országban, csak úgy, mint éjszakai ügyelet, vannak viszont hotlineok, ezeket kell hívnod, ha valami bajod van, a rendelőt, uram bocsá’ a kórházat, majdnem hogy csak külön engedéllyel szabad felkeresned, nem pont ezt várná az ember a híres jóléti államtól, de ez is mutatja, h ott sincs kolbászból a kerítés.

Kicsit bepillanthatunk az oktatási rendszerbe is, mert Susanne német, mint idegen nyelvtanárként is dolgozik, itt is egy, a miénktől eléggé különböző rendszert ismerhetünk meg. 

Összességében megint azt tudom mondani, h a könyv azoknak nagyon jó, akik a.) vagy rajonganak az országért és minden érdekli őket Svédországgal kapcsolatban (mint engem) vagy b). ott szeretnének munkát vállalni és élni.