Azzal kezdi a szerző, h mire megjelenik az önéletrajza, ő már halott lesz, tehát tulajdonképpen a sírból szól hozzánk, így sokkal őszintébb lehet az ember. Az eleje annyira nem tetszett, kicsit úgy tűnt, ír mindenféléről, ami épp eszébe jut, történetek, csínytevések a gyerek- és fiatalkorából, mikor még Samuel Langhorne Clemensként egy postahajón volt kormányos majd utána törvényszéki ülésekről írt tudósításokat, amiket a Mark Twain (két öl) jelzéssel írt alá, így kiálltja be a Mississippin hajózó mélységmérő matróz a vízmélységet. A feléig csak a testvéreiről, szüleiről esik szó, majd feleségül vette Olivia Langdont, aki több, mint harminc évig a műveit szerkesztette. Sok érdekességet megtudunk a nagy íróról, pénzügyi befektetéseiről, arról, h az övé volt az első magántelefon a világon, érdekes, h sok művét pár éves szünettel írta, mert úgy érezte „kiürült a tartály”, így félre tette őket, majd 2-3 év múlva fejezte be őket, újult erővel és ihlettel. Mégis a férj, a családapa nem igazán rajzolódik ki a könyv lapjain, számomra még az sem volt világos, hány gyermeke is van tulajdonképpen, de a végén részletesen és megrázó módon számol be felesége és két lánya haláláról. Négy gyermeke közül hármat és a feleségét is túlélte.
Az író bevallja, h miközben életrajzát diktálta, ezrével jutottak eszébe olyan kalandok, amiket szégyell és egyiket sem volt hajlandó papírra vetni, volt egy olyan érzésem, h ezért is részesítette előnyben – a saját önéletrajzában (!) - a másokról szóló ilyen-olyan történeteket. Ezek viszont engem egyáltalán nem tudtak magukkal ragadni, persze néhányat érdekesnek találtam, de leginkább azokra a morzsákra buktam, amikben Mark Twain önmagáról árult el valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése