J. A. Redmerski.: A soha határa

Jókat olvastam a könyvről, nekem is felkeltette az érdeklődésemet. Camryn még csak 20 éves, de már sok mindent végig kellett csinálnia: a szerelme, Ian autóbalesetben meghalt, majd a lány szülei elváltak, a bátyja pedig börtönben ül. Cam persze gyönyörű, de szerény, visszahúzódó és nem igazán találja a helyét a világban a történtek után. Mikor a legjobb barátnője pasija „rámozdul” és Nathalie nem hisz neki, végképp kilátástalannak talál mindent és felkerekedik.

A véletlennek köszönhetően lesz Idaho az úti cél, de a lány számára csak az számít, h egyedül legyen, gondolkodhasson. A végtelen hosszúságú buszút alatt (nem több óráról, hanem sok napról van szó) hozzá csapódik Andrew, aki szintén azért pattant buszra, h egy kis időt nyerjen és gondolkodjon. Persze egy idő után gondolataikat leginkább a másik foglalja le, de az egymáshoz való közeledés mégis nehezen megy. Az utazásuk krónikája eléggé vontatott, különösebb történések-, pláne fontos történések nélkül, számomra elég nehezen bontakozott ki, milyen irányba is halad a történet.
Mikor már jobban megismertük Andrewt is, az ő nézőpontjából is olvashatjuk az eseményeket, de leginkább a fiú és a lány részeiben is arról van szó, h mennyire oda vannak a másikért, mert az milyen fantasztikusan szép, vonzó, szexi…stb. A srác egyébként annyit „titokzatoskodik” a saját részeiben, h már gondoltam vámpír, vagy mi a szösz;), de aztán összeállt a kép. A kalandokkal teli visszautat is együtt teszik meg, ekkor már autóval, a texasi Galvstoneba mennek, ahol a srác él. Mire elérik a célt már teljesen egymásba habarodnak akaratuk ellenére, de mivel minden annyira stimmel közöttük nem tudnak ellenállni a nagy érzéseknek. Már épp legyintettem, h na, szuper egy happy end, mikor következik egy tragikus fordulat és csak utána a happy end;).
Helyenként meglepően pongyola, igénytelen, slampos a fogalmazás, a „nem is voltál szerelmes beléje…” jellegű dolgok, meg végképp idegesítettek.
Számomra két teljesen felszínes embert rajzolt meg, holott az volt az érzésem, h minden belső monológgal, párbeszéddel azon fáradozik – időnként elég görcsösen - h ez ne így legyen. Talán a történet helyenkénti túlfűtött szexualitása miatt érezte feltétlenül szükségét a szerző, h legyen mélysége is a történetnek, szerintem ez nem sikerült. Végig az volt az érzésem, mind a történetet, mind a szereplőket tekintve, h több akar lenni, mint ami. Lehet, h hülyeség, nem tudom jobban megfogalmazni, a lényeg, h nekem nem nagyon tetszett.