Julia Berger: Ein Jahr in Tokio

Újabb könyv az egyik kedvenc sorozatomból, aminek német írói mindig 1-1 évet töltenek az adott városban. A tokiói rész szerzője, Julia a többségtől eltérően nem újságíróként érkezik Japánba, hanem építészként. A 28 éves nőt kirúgják a munkahelyéről és nem igazán találja a helyét, mivel már járt Japánban és van egy japán ex barátja, úgy dönt, egy évre Tokióba költözik 2010-ben. Itt azért megint meg kell jegyeznem, h nem tudom, hány magyar tehetné ezt meg, úgy, hogy azt sem tudja, tud-e munkát vállalni.

Aránylag gyorsan kiderül, h Satoshival, az exével nem tudják felmelegíteni a kapcsolatukat, amiben Julia talán reménykedett. Bár már tud, de továbbra is tanul japánul, ez tölti ki a napjait az első hónapokban. Furcsa, mert 28 évesen csak sodródik, keresi magát, kisebb munkákat vállal, de az nem nagyon derül ki, h miből finanszírozza az életét a világ egyik legdrágább városában. Persze nem él nagy lábon, de még így is…Nagy a kontraszt, mert ő nem igazán dolgozik, a japánok ilyesmit viszont el sem tudnak képzelni, ez okoz némi konfliktust a következő japán barátjával, Naokival is (bukik a japán pasikra), aki orvostanhallgató.
Sok autentikus dolgot kipróbált, igyekezett a japánokkal és nem a külföldiekkel ismerkedni. Volt japán fürdőben, Love Hotelben, a cseresznyevirágzáson, dolgozott csaposként a márciusi tokiói októberfesten, járt Kyotóban és kirándulgatott a főváros környékén. Megállapította, h Japánban a teljesen vékony európai lányok is elefántnak tűnnek a gazellák között, h úgy beszél japánul, mint egy férfi, mert mindig férfi tanárai voltak és ezen a nyelven máshogy beszélnek a nők és a férfiak. Nem fáklyásmenet az élete Tokióban, hisz itt is igaz, h a mindig nyüzsgő metropolisban a legkönnyebb magányosnak lenni. Végül decemberben újra összejön Naokival és bár visszamegy Németországba, de akkor már tudja, néhány hónap múlva visszatér, h a Goethe intézetben tanítson ill. ott segédkezzen egy építészeti kiállítás szervezésében. Kíváncsi lennék, hogy alakult azóta az élete, hol él, mit csinál most.
Érdekes módon a német kenyér problematikája, ill. annak hiánya ezúttal nem jött elő, bár lehet, h azért, mert Japánban valószínűleg sok-sok európai élelmiszert kellett hiányolnia, talán kimondottan ez nem tűnt fel annyira. Ahogy általában ennél a sorozatnál, bár tetszett a könyv, sok érdekességet megtudtam, erről a számomra teljesen ismeretlen világról, de a szerző ezúttal is, ha nem is sótlan, de legalábbis annak tűnik a könyvben, ezzel mindig kicsit küzdenem kell.