Hape Kerkeling: Ich bin dann mal weg

Sokat lehetett az elmúlt években hallani az El Camino-ról, vagyis a Szent Jakab sírjához vezető zarándokútról Santiago de Compostelába. Már olvastam régebben egy könyvet a témáról (Jennifer Lash: Zarándokúton), érdekes volt, de nem keltette fel jobban az érdeklődésemet. Az ismert német komikus, Hape Kerkeling hangoskönyvét kölcsönbe kaptam és mivel életem első hörbuchja kimondottan kellemes élmény volt, nem is haboztam sokat, jöhetett a 6 cd-s, 7 és fél órányi útinapló.
A nem éppen sportos, Németországban már hosszú ideje ünnepelt Kerkeling 2001. júniusában vágott neki 11 kg-s csomagjával a 800 km-es útnak, tulajdonképpen mindenféle előzmény nélkül. Nem vallási indíttatása volt, sokkal inkább magának akarta bebizonyítani, h képes megtenni az utat.


Franciaországból indult magányosan és magányra vágyva, a saját tempójában, fájdalommal, keservesen tette meg az első szakaszokat, volt, h stoppolt, előfordult, h buszra vagy vonatra szállt, ami nem tilos, csak a szent sírjához vezető utolsó 100 km-t kell gyalog megtenni. Baszk falvakon, a csodás Kasztílián, Galicián és mesebeli hegyvidékeken át vezetett az út Sanitago de Compostelába.
Útközben sok német felismerte, volt aki aláírást kért, más a Kandi kamerát kereste, vitába bonyolódott a Mein Kampf-ról egy peruival , dánoktól brazilokig, amerikaiakon és osztrákokon át mindenféle nációval találkozott és egy csomó mindent tanult ezektől az emberektől: bizalmat, humort, szívélyességet, dühöt, közömbösséget, hiúságot, jókedvet, gondoskodást, bátorságot, volt akitől odaadásból kapott leckét, mástól büszkeségből. És mindeközben írt megállíthatatlanul, több száz oldalban örökítette meg egyre pontosabban úti élményeit, mert egyre inkább érezte, h mindazt, amit átélt tovább akarja adni.
Napközben szinte senkivel nem találkozva egyedül rótta a km-ket, kb. fél úton fel akarta adni, időnként már csak a csodára várt. Mégsem csinált magából mártírt vagy aszkétát, ez volt az egyik dolog, ami nagyon tetszett. Igenis megpróbálta magát jól érezni, nem a végtelenségig nyüstölni magát, h minél jobban fájjon az „élmény”, hanem közben kiélvezte a pillanatokat: kalamárit evett és tapast, spanyol mozikba járt,megnézte többek között Pamplonát, Villafrancát és Leont. Nem álszent, bevállalta, h a különleges, fárasztó napok után neki kell egy rendes szoba, normális ággyal és reggelivel, így gyakran hotelbe lakott, egyszerű, de kényelmes helyeken, megengedhette magának, így nem kínozta magát feleslegesen 6-8 személyes, zsúfolásig teli aszkéta-kolostorszobákban.
Majd egy idő után már nem a magányra vágyott, hanem kommunikációs éhsége volt, mégis nehéz olyasvalakit találni, aki fel tudja venni az ember tempóját és akinek fel tudja venni az ember a tempóját. A Szent Jakab út sok házasságnak és barátságnak jelentette már a végét, Kerkeling esetében – aki mind a való életben, mind itt nyíltan vállalta homoszexualitását – szó sem volt ilyesmiről, sőt. Kedves ismeretségeket kötött, köztük két életre szólót is: egy angol és egy új-zélandi negyvenes nő személyében megtalálta a vágyott, humoros, világra nyitott kedves embereket, akiket a végén már németül tanított, akikkel sütit sütött, kakaót szürcsölt és együtt tették meg az el camino utolsó szakaszát, együtt értek be Santiago de Compostelába és együtt vették át a latin nyelvű pergamentekercset, ami a zarándokutat teljesítőknek jár.
Átélt magányosságot és csendet, fáradságot és kétséget, de segítőkészséget, barátságot és olyan pillanatokat, amik minden nélkülözést megértek és egy nagyon sajátos, meglepő közelséget Istennel.
Sok általános infót ad a zarándokútról és sok-sok személyes élménnyel, benyomással gazdagítja ezeket, emellett nekem kimondottan tetszettek az önéletrajzi kitérői, nem ismertem annyira, mégis érdekelt, h pl. hogyan indult a karrierje 16 évesen. Egy kimondottan szimpatikus, intelligens angolul, franciául, spanyolul, olaszul és hollandul jól beszélő humorista meglepő útinaplója a könyv. Humoros, de nem idétlen, nem csinál viccet komoly dolgokból, sokkal inkább csak szórakoztatóvá teszi ezt a 800 km-es zarándokutat a hallgatónak, olvasónak, ahogy magának is azzá varázsolta.
Ami nekem még nagyon tetszett, h nem misztifikálja, nem az út vallásos voltára helyezte a hangsúlyt, hanem az emberi kapcsolatokra, a megrázó és szép emberi történetekre, amikkel az úton találkozott. Az úton, ami elveszi minden erődet és háromszorosan adja vissza.

Kathryn Stockett: A Segítség

Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: „Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve.”
Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.
Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni…
Van egy álmom, hogy négy kicsi gyermekem egy napon olyan nemzet tagja lesz, ahol nem a bőrszínük, hanem a jellemük alapján ítélik meg őket.
(Martin Luther King)

A 60-as évek eleje, Amerikai Egyesült Államok, Mississippi Állam, Jackson.
Fehérek és feketék. Külön bolt. Külön könyvtár. Külön iskola. Külön tankönyvek. Külön wc. Külön temető. Mindenből fehér és fekete.
De Martin Luther Kingnek van egy álma. És rajta kívül még több százezer embernek köztük Aibileennek is.


Aibileen színes bőrű szolgáló, aki megtanulta már lenyelni a sértéseket, tudomást sem venni a megalázásokról. Gazdái külön wc-t építettnek neki, nehogy elkapjanak tőle valamit, de persze engedik vasalni a ruháikat, megfőzni az ételeiket, engedik, sőt elvárják, h Aibileen nevelje fel a gyerekeiket. Ő meséli eleinte a történetet, az írónő visszaadja ízes beszédét, lehet, h nem agyoniskolázott – hisz korán ott kellett hagynia az iskolát, h a családját segítve dolgozni kezdjen – mégis árad belőle a tisztaság, az éleslátás, a józanság, az emberi szeretet.
A történet másik mesélője Aibileen barátnője a nagyszájú, minden lében két kanál Milly, akinek igazi ’ami a szívén, az a száján’ mentalitásával, 5 gyerekével és iszákos férjével nincs könnyű dolga.
Miss Skeeter a 3. mesélő, a fiatal nő, aki egyetemet végzett, még nem fogott magának férjet, anyját csak ez érdekli, neki viszont már az agyára megy mindez, az ő álma az, h írjon.
Majd Aibilennek és Skeeternek lesz egy közös álma. Az, h elmondják, hogyan is bánnak a jacksoni nők a színes szolgálóikkal, h szembesítsék az embereket az embertelen helyzettel. Mindez persze nem veszélytelen vállalkozás egy olyan helyen, ahol billogozás és kkk gyilkosságok vannak napirenden a feketék számára és ahol egy rossz szó és a jacksoni női falka vezér máris száműz az előkelő helyi fehér hölgytársaságból és ahol bűnözőknek tekintik azokat a fehéreket, akik részt vesznek a színesek polgárjogi mozgalmában. De a két nő csodálatos összefogása és a már tarthatatlan helyzet mégis meggyőzi a jacksoni szolgálókat és ők mesélni kezdenek…Hónapokon keresztül írja Skeeter és Aibileen a könyvet, minden nevet, adatot megváltoztatva,ezzel védve interjú alanyaikat és önmagukat. Vannak szomorú és tragikus történetek, akad bizarr is, de van szép is.
A könyvet elkapkodják, hamar ki is derül, h honnan származnak a történetek, utánnyomják, de igazából mégsem tudjuk meg, h sikerült-e megváltoztatnia valamit. De talán nem is ez az igazán fontos, hanem itt is inkább ’az út’ számít, amit megtesznek feketék és fehérek együtt, míg megjelenik a könyvük.

„Nem az volt a könyv célja? Hogy a nők észrevegyék: mind a ketten emberek vagyunk. Nem is olyan sok az, ami elválaszt bennünket egymástól. Még csak annyi sem, amennyit én feltételeztem.„

Nagy hatással volt rám a történet és igazán tetszett. Sok mindenről szól, nem csak faji megkülönböztetésről, hanem női szolidaritásról, egymás iránti felelősségről, emberi kapcsolatokról, szeretetről, barátságról. Tanulságosak nagyon a barátságok a könyvben, megmutatja, h mennyire más feketék és fehérek között. Nagyon tetszett, h nem a végletekben gondolkodik az írónő, nem csak az egyik oldalt mutatja meg, hanem olyan fehéreket is, akik segítenek, akik megvédik az alkalmazottaikat, akik egy asztalhoz ülnek velük.


Ami még különleges, ahogy ezek a fekete nők gondoskodnak fehér asszonyaik gyerekeiről…annyi szeretettel, annyi kedves szóval. Ezek a gyerekek sokkal inkább tőlük kapják meg az anyai szeretetet, mint az igazi édesanyjuktól, nekik még fogalmuk sincs a bőrszínek közötti különbségekről, csak azt érzik, ki az, aki gondoskodik róluk, aki szereti őket és ez elég egyértelmű. Sok olyan szereplő bukkan fel a történetben, akit egy színes nő nevelt fel nagy szeretetben…

„Olyan hangosan akarok kiáltani, hogy a kisleány is meghallja: A koszos, az nem a bőrünk színe, és a fertő, az nem egyenlő a város néger részével. Meg akarom akadályozni, hogy eljöjjön a perc – pedig egyszer eljön minden fehér gyerek életébe – amikor elkezdi azt gondolni, hogy a színes emberek nem ugyanolyan jók, mint a fehérek.”

Tavaly is olvastam néhány hasonló témájú könyvet (Kedves Jóisten, Nagyonkék), mégis sok újdonság volt számomra ebben, jobban magával ragadott a probléma, amit mind a mai napig nem tudtak teljesen megoldani. Nagy hatással volt rám a történet, nem egyszer a könnyekig meghatott. Az írónőnek – ahogy az utószóból kiderül – személyes indíttatása volt a könyv megírására, több személyes élményét használta fel.
A regényből készült film kapcsán hallottam róla először, moziban láttam a bemutatóját, de az első gondolatom mégis az volt, h ezt a történetet elolvasnám. Úgy jöttem ki a moziból, h sokkal inkább tetszett ennek a filmnek a bemutatója, mint az, amit megnéztünk:S. Aztán kifele jövet még szembejött a plakát és ott láttam, h valóban könyvből készült, így rögtön utána is néztem, de akkor még csak előrendelhető volt a könyv, végül a karácsony előtti napokban egy barátnőmtől kaptam ajándékba és a két ünnep közötti nyugis napokban olvastam. Felkerül a kedvencek közé!

Susanne Fröhlich: Frisch gemacht

5 évvel at első könyv, a Frisch gepresst után jelent meg a folytatás, a Frisch gemacht.
Claudia, Andrea és Christoph lánykája immár 3 éves kis hercegnő. Ismét csak néhány napot ölel fel a történet, mégis mindent megtudunk nem csak a nagy ovis Claudiáról, hanem a csecsemőről és a totyogós kislányról is. Bepillantást nyerünk abba is, milyen is volt az első időszak: a felesleges kilók, a bébi úszás, az első szex szülés után, az etetés, az első gyerekbetegségek, az első nyaralás külföldön, az első repülőút.


Majd Andrea ismét munkába áll, egy kis helyi tv-nél helyezkedik el, Fröhlich, mivel maga is rendelkezik jócskán tv-s tapasztalattal igencsak élethű és kiábrándító képet fest a kulisszák mögött világról.
A kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond bölcsessége itt is beigazolódik, hisz ahogy cseperedik a poronty úgy nőnek a gondok is: ki vigyázzon a gyerekre ha beteg, ha szünet van, mit szabad és mit nem? Persze felbukkannak az ovis társak szülei, a tökéletes anyák és tökéletes gyerekeik, akikkel nem lehet és nem is kell versenyezni. Időnként persze vitatható Fröhlich hősnőjének véleménye, a tettei, a gondolatai – de legalább őszinte, vállalja, h nem szuperanya, mondjuk a pasiján Christoph-on kiakadtam párszor, elég érdekes. Levonja a nagy tanulságot is, miszerint az a furcsa az anyaságban, h az ember még olyan nőkkel is jól kijön, akikkel egyébként semmi közös nincs bennük.
A cím arra utal, h a totális káosz kellős közepén egy 3 évessel, Andrea nagy elhatározása ellenére, h nem lesz több gyerekük, mégis „elkészül” a kistestvér, ami aztán a nő családjának asszisztálása mellett ki is derül.
Aranyos történetek, megmosolyogtató párbeszédek, de így egymás után olvasva a kettőt már sok volt nekem Fröhlichből.

Susanne Fröhlich: Frisch gepresst

Susanne Fröhlich sikeres rádiós és tv-s műsorvezető Németországban, ez volt az első könyve, még 1998-ban jelent meg, Fröhlich azóta igazi siker szerzővé vált, számos könyve jelent meg.


A borító és a cím ellenére nem frissen facsart narancsléről van szó:), hanem friss szülési élményekről.
Mindenféle pátosz nélkül, hétköznapian ír az anyává válás csodájáról, viszont nagyon viccesen és ironikusan. Időnként nekem kicsit szokatlan, fura, de el kell fogadni, h nem vagyunk egyformák, pláne a németek tapasztalataim szerint is másként viszonyulnak a gyerekekhez, gyerekneveléshez, mint mi, más az, ami nekik természetes és megszokott és más az, ami nekünk.
Alapvetően a stílusa tetszett a könyvnek, ami zavart, h nagyon sokat kalandozik a múltban, ami még nem lenne feltétlenül baj, de nagyon részletesen számol be régebben történt eseményekről, Ádámtól, Évától kezdi:S. De ennek is megvan az előnye, így teljesen képben vagyunk Andrea és Christoph kapcsolatát illetően, megismerjük a családjukat is és a család legifjabb tagját, kislányukat, az újszülött Claudiát.
A könyv a szülés utáni néhány napot mutatja be, még a kórházban. A hormonok randalírozását, a viziteket, a családi, baráti látogatásokat, az első fürdetés -, és pelenkázás élményét, a kórházi kosztot… Az írónő felvonultatja a komplett családot a 3 szobás kórteremben, mindenki vérmérsékletének megfelelően reagál az új családtagra.
Humoros, könnyed olvasmány, ami néhány kellemes, mosolygós órát szerzett.

Boldog Új Évet!

Minden állandó olvasónak és erre látogatónak nagyon boldog, olvasmányélményekben, jó könyvekben és minden jóban gazdag új évet kívánok!
Ismét véget ért egy év, újra egy kis összegzés itt a blogon, a 2011-es „olvasó évemről”;).
Összesen 81 könyvet olvastam el, ill. egy hangoskönyvet hallgattam meg 2011-ben, ez 12-vel több, mint tavaly, természetesen abszolút rekord nálam:). Idén július vége óta boldog Kindle tulajdonos vagyok, 19 könyvet már ezen olvastam, valószínűleg ez a szám idén még jobban meg fog ugrani.


A 81 könyvből 33 -at németül olvastam és összesen 7 olyan könyv volt, amikre már nem először kerítettem sort.14 könyvet olvastam az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz listáról (ebből 1 újraolvasás, a Jane Eyre), így 75-nél tartok, szóval még pár év és máris olvastam a tizedét;).
Júniusban olvastam a legkevesebbet, csak 5 könyvet, tekintve, h akkor tombolt a lakásfelújítás, nem is rossz. Júliusban értem a legtöbb könyv, szám szerint 9 végére.
A magyar-külföldi szerző arány, sajnos ismét szégyenletes, megint nem olvastam eleget magyaroktól, összesen7 szerzőtől csak 9 könyvet. Jó volna ezen javítani, de nem biztos, h sikerülni fog.
Tavaly egyetlen közösségi akcióban vettem részt, ez Lobó Várólista csökkentése volt, amit igazán jó kezdeményezésnek tartok, sikerült is teljesíteni, idén is részt veszek rajta.
A 2011-es könyvbeszerzésekről is készítettem egy kis számvetést, de szigorúan árak nélkül, a nyugalmam megőrzése érdekében;). 45 könyvet vettem, ezúttal is mindet online. Ezek közül 27 volt magyar-, 19 német nyelvű, 30-t elolvastam a 45-ből, de az azért látszik, h míg az év elején még általában gyorsan elolvastam, amiket rendeltem, év végére nem nagyon jutott rájuk már idő és energia a sok ekönyv mellett. Mindehhez jön még 6 ajándékba kapott könyv, én pedig 8-at ajándékoztam 2011-ben.
3 könyv volt idén, amik felkerültek a kedvencek közé Jodi Picoult: Beim Leben meiner Schwester (A nővérem húga), Daphne du Maurier: A Manderley ház asszonya, David Nicholls: Zwei an einem Tag (Egy nap). Ebben a tekintetben egy kicsit csalódott vagyok, mert bár sok jó könyvet olvastam, mégis összességében kevesebb könyv tetszett nagyon, mint tavaly. Ez persze alapvetően nem baj, de amikor az ember lánya hónapokig nem olvas olyan igazán- igazán átütőt, az nem jó.


Ha számszerűen értékelnék nyilván azoknak a könyveknek adnék ötöst, amik az oldal bal oldalán láthatóak, de volt jó néhány „négyes”, igazán jó, nekem tetsző, újraolvasásra érdemes olvasmány, ezekből viszont úgy éreztem, valami mégis hiányzott: valami kis plusz, valami extra, hogy a kedvenceim közé kerüljenek.
Az év felfedezése számomra Jodi Picoult, mindjárt 3 könyvet is olvastam tőle. Összességében viszont 2011-ben olvasás szempontjából a Kindle hozta a legnagyobb újdonságot a mindennapjaimba, nagyon szeretem, abszolút jó befektetés és döntés volt:).
Különösebb fogadalmat nem teszek, de most feltétlenül azt tervezem, h a felhalmozott készletekből fogok válogatni az év első felében – van miből – valószínűleg ezek mellé be fog még csúszni pár új könyv, ez elkerülhetetlen;), de most nagyon sok olyan könyvem van, amiket nagyon szeretnék mielőbb elolvasni, a többi megvár.

Cecilia Ahern: Für immer vielleicht

Eleinte eléggé emlékeztetett az Egy nap-ra, itt is egy életre szóló fiú-lány barátság áll a történések középpontjában. Mégis kicsit másként, hisz főszereplőink Rosie és Alex már kisgyerekként elválaszthatatlanok: együtt járnak suliba Dublinban, együtt csibészkednek, sok-sok közös gyerekkori emlék köti össze őket. Szóval minden a gyerekes csínyekkel kezdődik, majd az első nagy lerészegedéssel folytatódik, meg persze jön az első szex és az élet más fontos történései. A barátságuk 17 éves korukban mégis átalakul, Alex családja Bostonba költözik, s bár egy kontinens választja el őket, mégsem tévesztik szem elől egymást. Majd éppen Alex meghiúsult dublini utazása változtatja meg egy csapásra Rosie életét, egyedülálló anya lesz 18 évesen, ezzel feladva álmait. Innentől kezdve egy-egy oldallal akár éveket is ugrunk: Alex az orvosira jár a Harvardra, Rosie nevelgeti a kislányát, az életük teljesen más lett, időnként úgy tűnik, alig van közös témájuk. Aztán megházasodnak, gyerekeik születnek, elválnak, sikereket érnek el, de továbbra is állandó pontot jelentenek egymás életében és ennél még sokkal többet. A gond csak az, h egymás iránti érzelmeik nem mozognak azonos skálán: hol egyikükben lobban fel a láng, hol a másikukban, de sohasem egy időben, valamint tovább bonyolítja a dolgokat, h nem akarják érzelmeikkel összekuszálni a másik életét, kapcsolatát.
3 fordulópont is lehetne a regényben, mikor legyőzik a félelmeiket és komoly lépésre szánják el magukat, h végre igazán egymásra találjanak, de mindig közbe szól a véletlen: egy meghiúsult utazás, egy elkallódott levél vagy épp egy rég elfeledett személy a múltból.


A regény különlegessége, hogy főhőseink kissé grafománok;), vagyis a történet csupa egymásnak írt levélkéből, órán írt cetliből, majd smsekből, e-mailekből, chat beszélgetésekből áll össze. Nem csak a két főszereplő egymással váltott levelezéseit/beszélgetéseit olvashatjuk, hanem - a képet és az érzéseiket jobban árnyalandó – bekapcsolódunk a családjukkal, barátaikkal folytatott diskurzusokba is. A teljes levélforma még izgalmasabbá teszi a történetet, főleg úgy, h bizonyos eseményekről több személy szemszögéből is értesülünk, másokról pedig csak közvetetten.
Muszáj kiemelnem a könyv női főszereplőjét, Rosie-t, akivel az írónő egy remek karaktert teremt, akiben ugyanúgy megvannak a modern nő jellemzői, de a hagyományos nő kép sem áll távol tőle, akit nem lehet nem szeretni, nagyon megkedveltem.
Ahol a szivárvány véget ér címmel jelent meg 2008-ban magyarul, ez volt az eredeti, angol cím is, nem is hallottam róla, eddig. Ez az írónő 2. könyve a nagysikerű U.i.: Szeretlek után, de nekem jobban tetszett, mint az. Az eredeti címnél találóbbnak és kifejezőbbnek érzem a német címet (Örökre talán), hisz a két főszereplő kapcsolatát pontosan ez jellemzi, mindig ott a lehetősége annak, h a barátságból szerelem legyen, mégis előfordulhat, h ez örökre csak lehetőség marad… A regény csodálatosan mutatja be, h mennyi kis apróságon múlik és múlhat a boldogság.
Az elején kevésbé, de a végére és összességében nagyon tetszett!

Vavyan Fable: Szennyből az angyal

Évekkel ezelőtt olvastam ezt és még több könyvet Fable-től, most ismét kedvet kaptam. Emlékszem, anno kimondottan tetszett a stlíusa, a humora, most viszont túl sok(k)nak találtam.
Ismét megállapítottam, h hihetetlen mennyit változik az ember ízlése pár év alatt, h igenis az a sok-sok könyv alakít, formál, észrevétlenül, aztán nagyon is észrevehetően. Az, ami néhány éve még kimondottan szórakoztatott, most gyakran idegesített, irritált.


A sztori dióhéjban: karácsonykor egy csomó rab szabadul a dutyiból és egy nagyobb csapat volt börtönőrük háza felé veszi az irányt, h a pincében tárolt értékes tőrt megszerezzék. A lakó, a börtönőr unokahúga, Tonie mit sem sejtve engedi be az egyiküket, az ex zsaru Barettet, azt hiszi, h a karácsonyra „rendelt” pasi az. Aztán nem csak az álruhás börtöntöltelékek sora érkezik meg, hanem a lány nem kevésbé veszélyes családja: anyja, nővére, annak 3 gyereke, majd az apák is. Rajtuk kívül felbukkan egy álruhába bújt, perverz szenátor, flúgos szomszédok, szellemek stb. Persze a vége happy end a köbön, igazi népmese: a jó elnyeri jutalmát, a rosszak büntetésüket, blablabla…
A történet meglehetősen turbulens és igen fárasztó:S. Szenvedtem vele, csalódás volt, nem is kicsi.
Fable nem bír egy mondatot normálisan leírni: annyira poénos akar lenni, de mégis nálam abszolút az ellenkezőjét érte el, ez a – számomra – rendkívül erőltetetten jópofa nyelvezet volt az, ami borzasztóan idegesített.