Christiane Hagn: Macht's gut, Ihr Trottel!: Auf der Suche nach dem Paradies

Már több könyvet olvastam Hagntól, így tudtam, h egy könnyed, csajos olvasmányra számíthatok.
Christiane – maga a szerző – pillanatok alatt képes szerelembe esni, az agya kikapcsol ilyenkor, aztán rövid időn belül jön a szerelmi bánat. Egy ilyen eset után utazgat egy kicsit, Ausztrália, aztán Indonézia, itt egy kis eldugott szigeten találkozik egy dél-afrikai halásszal, akibe szintén rögtön belehabarodik, ám ezúttal kölcsönös a dolog.

10 nap idill után a nőt várja a berlini élete, a munkája, a barátai és azzal ő is tisztában van, h egy kis szigeten, ahol a sharia törvényei uralkodnak, ahol nincsenek kávézók, a kunyhókban nincs mosdó stb., nehezen tudná elképzelni az életét, pláne olyasvalakivel, akit szinte nem is ismer. Ám David hiányzik neki, virtuálisan folytatják a kapcsolatot, majd a nő szakít, de rájön, h mernie kell lépni, megpróbálni és nem egész életében azon bosszankodni és sajnálkozni, mi lett volna, ha…Végül dönt, mindent felad valakiért, aki egy eldugott muzulmán szigeten halászként keresi a betevőre valót, ráadásul egykori börtönbüntetése miatt el sem hagyhatja a szigetet. A nő megveszi a repülőjegyet, ám addig még ad magának 5 hónapot, h elrendezze az életét, a legnehezebb diónak a szülei ígérkeznek, akik nem akarnak hinni a fülüknek, mire készül 30 egy néhány éves lányuk. Christiane nagy kockázatot vállal és a kaland tényleg nem egyszerű, mert persze egyrészről ott van a boldog, beteljesült szerelem, másrészről meg egy csomó nehézség, a magány, a nyelv, szigorú vallási előírások, a honvágy. Éveken és számos nehézségen át követjük a pár történetét, míg végül révbe nem érnek Németországban.
Valójában ez egy bővített kiadás, az eredeti könyv a nehézségek tetőfokán ért véget, majd ezt egészítette ki Hagn egy kb. 40 oldalas „update”-tel, így lett teljes a sztori, olyannyira, h jobb, volt, mint vártam, sokkal elgondolkodtatóbb. Szimpatikus pár, izgalmas-kalandos történet, sok hullámheggyel és völggyel, amik számomra igazivá tették a sztorit, ami tényleg igaz is. Kiderült, ahogy utána olvastam, h tényleg a saját történetüket írta meg, azóta is együtt vannak, immár 2 gyerek szüleiként.

Jean Kwok: Wenn die Liebe tanzen lernt

Bár az amazonon nem nagyon volt értékelés a könyvhöz, amikor megszereztem, valahogy tudtam, h ez nekem tetszeni fog és tényleg. Kicsit de ja vu-m volt, mert nemrég olvastam egy kínai témájú könyvet (Lisa See: Shanghai lányok) és volt a kettő között néhány párhuzam, hasonló momentum pl. kínai nővérek Amerikában, de a szereplők aztán annyira karakteresek voltak, h ezt gyorsan elfelejtettem.

A két nővér anyja egykor prímabalerina volt Pekingben, de beleszeretett az apjukba és együtt menekültek az USÁ-ba, ahol megszülettek a lányok. Bár boldogan, de nélkülözve éltek, majd meghalt az édesanya, akinek kórházi kezelésének költségei a csőd közelébe sodorták a családot. A huszonéves Charlie tányérmosóként dolgozik és önmagát nem csak butának, hanem csúnyának is tartja/ írja le, húga, a tizenéves Lisa a család szeme fénye, szépsége mellett, nagyon jól is tanul, de apjuk régimódi elveket vall, így életüket Amerikában is átszövik a kínai szokások, hiedelmek, elvárások. A főszereplő, Charlie recepciós állást kap egy táncstúdióban, méghozzá egy nagyon menőben, ahol 150 dollárba kerül egy óra. Persze apja előtt – aki kínai szokás szerint ügyel lánya erkölcseire – titkolózik. Amikor egy véletlen úgy hozza, h a nagyon ügyetlen, mindig lebernyegekbe burkolt Charlie-nak kellene egy órát megtartania kezdőknek, kiderül, h izmos és formás a lábfeje, amit anyjától örökölt, egy igazi táncosé, ahogy a tehetsége is. Ezzel a lehetőséggel megváltozik az élete, kinyílik számára a világ, egy olyan nagyvilági, dekadens, szenvedéllyel túlfűtött, erotikus világ, aminek a tudatlan, egyszerű lány hamarosan egyik elismert tagja lesz. Charlie élete 2 teljesen különböző vágányon zajlik, egyrészről fiatal, gyönyörű, körülrajongott amerikai profi táncos, másrészről aggódó nővér és szófogadó kínai lány. A húg, Lisa fizikai leépülése és pszichés problémái végigkísérik és beárnyékolják a nővér sikereit, de végül mindenre választ kapunk és a dolgok helyrerázódnak, jön a megérdemelt happy end. Jól megírt, érzelmes, izgalmas történet

Temesi Ferenc: Bartók

A könyv várólistás volt, az utóbbi években nagyon érdekelnek az életrajzok és Bartók – bár nem vagyok zenerajongó – érdekelt volna, de nem így…
Azt olvastam, a szerző, Temesi huszonyegy-két évesen mondta azt, h a Bartók regényt meg kell írnia valakinek és végül ő lett az a valaki.

3 féle jelölése van a szerzőnek, a 3 különböző idősíkra: az egyik Bartók gyerekkorába kalauzol, de egy-egy ilyen fejezet között időnként 10 év is eltelik, így inkább a zeneszerző magyarországi életébe és munkásságába enged bepillantást, a másik a már idős Bartókról ír Amerikában, a 3. volt a legérthetetlenebb számomra, ez konkrétan az íróról, Temesi Ferencről szól. Ezek engem egyáltalán nem érdekeltek, ráadásul nagyon zagyvának is találtam ezeket, nem is bírtam elolvasni őket, legtöbbször nem is tettem. Nem is értem, h jut valaki arra a gondolatra, h ír egy könyvet az egyik legnagyobb magyar zeneszerzőről, egy zseniről, amit az emberek nyilván azért vesznek meg, mert Bartók érdekli őket és erre 25 fejezetben önmagáról ír. Már elnézést, de kit érdekel ő, Bartók mellett?
Rá kellett jönnöm, h szeretem a lineárisan írt életrajzokat, az, h ez nem így volt, még nem lett volna akkora baj, viszont egyáltalán nem tetszett, h a két idősík, egy idő után egyszerűen csak arra szolgál, h anekdotázzon, tényszerűen alig-alig tudunk meg valamit, sokszor levelekből idéz, de gyakran nem derül ki, fikcióról van-e szó, vagy valóságról. A másik „átverés”: az áll a borítón, regény – hát nem, még véletlenül sem az. További furcsaság volt, h a párbeszédeknél nem használ gondolatjelet, hanem minden bekezdésekre van tagolva, a dialógusok is:O.
Ami újdonság volt számomra, h az én fejemben mindig Kodály volt a népdalgyűjtő, meglepett, h Bartóknak is szenvedélye volt ez, főleg a magyar dalok, de gyűjtött pl. Afrikában is. Azt sem tudtam, h Kodállyal igen jó barátok voltak és hogy Bartók nagyon nemzeti érzelmű volt, élete utolsó percéig fontos volt neki magyarsága.
Ha már ezzel a címmel végigolvasok egy igen vaskos, 590 oldalas könyvet, akkor még ennél is többet vártam. Leginkább az édesanyja levei árultak el legtöbbet Bartókról, amit idősebbik unokájának írt, ill. a zeneszerző kisebbik fiának, Péternek levelei, visszaemlékezései hozták közel az egyéniséget, az embert.
A könyv végére „összeér” a két sík, olyan értelemben, h az egyik azzal végződik, h Amerikába mennek, a másik pedig Bartók halálával.

„Ha netalán halálom után utcát akarnának nevemről elnevezni (…) akkor a kívánságom ez: Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon tér és a volt Körönd azoknak a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van (Mussolini, Hitler), továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet, velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen.” – írta Bartók a végrendeletében.

Egy nagyon izgalmas emberről és egy nagy művészről egy ennél sokkal jobb és informatívabb életrajzot is el tudnék képzelni, csalódás volt sajnos a könyv.

Petra Hülsmann: Wenn Schmetterlinge Loopings fliegen

Nagyon tetszett Hülsmann első könyve, nyilván tisztában voltam vele, h tingli-tangli olvasmányról van szó, de mivel tetszett a stílusa, kíváncsian vártam ezt is.

Karo élete nem könnyű, a Ruhr vidéki iparvárosban, Bochumban nőtt fel, munka mellett végezte el az egyetemet és most, 20-as évei végén elérkezettnek látja az időt, h igazán belekezdjen az életébe, elköltözzön a szüleitől és diplomás nőként végre azzal foglalkozzon, amivel szeretne. Ennek megfelelően Hamburgba költözik és némi bonyodalom után remek fizetéssel felveszik az Eintracht Hamburg fociklubhoz, egy jól hangzó állásba, a gond csak a feladata…A híres válogatott futballsztárt „Weidi”-t kell kísérgetnie, rá felügyelnie, h megakadályozza a görbe estéit és mivel túlzott alkoholfogyasztás miatt a pasi jogsiját is elvették, még a sorfőrje is lesz, nem csak a babysittere. Persze ez nem csak Karonak, hanem Weidinek sem tetszik, legalábbis eleinte. Merthogy persze nem kell IQ bajnoknak lenni, az első oldalaktól egyértelmű, hova fog kifutni a történet és tényleg oda is fut ki, de jól keveri a kártyát Hülsmann, szerethető, karakteres és vicces szereplői életét ügyesen bonyolítja. Tetszett, h ezúttal is lakóhelye, Hamburg a helyszín, így nekem is ismerősek voltak a kulisszák. Érdekes volt bepillantani egy pici és nem túl sikeres, de mégis Bundesliga klub életébe – mégha a valóságban nem is biztos, h így zajlanak a dolgok- ezenkívül remekül mutatja be a hamburgi felső tízezer manírjait és állítja szembe a ruhr vidéki Karov és családja jó értelemben vett egyszerűségével. Ismét tetszett Hülsmann könnyed kis regénye, de talán nem annyira, mint az általam olvasott első.

Karine Lambert: Und jetzt lass uns tanzen

Mint olyan sokszor, ezúttal is a borító miatt figyeltem fel a könyvre. Ha nagyon gyorsan akarnám elintézni, mondhatnám, h a téma a szerelem 70 fölött…, de ennél többről van szó, pedig belegondolva már ez sem kevés.

Marguerite, 78 évesen megözvegyül és hirtelen nem is tudja - több, mint 50 év házasság után - mihez kezdjen az életével. Szépen lassan kiderül, h ő is, mint kortársai közül oly sokan világszerte, életét a férje irányításának rendelte alá, minden úgy volt, ahogy ő akarta, a nőnek nem volt semmi saját akarata. Persze nem kell erőszakra gondolni, inkább a jól szituált, de kemény szívű férj csendes terrorjára az elegáns villanegyedben. Szívszorító volt olvasni a házasságukról, ahogy a férje Marguerite hajviseletétől a gyerekek számáig mindent rögtön az elején kőbe vésett, ellenmondást nem tűrően.
Az algériai Marcel 73 évesen veszíti el feleségét, élete egyetlen, nagy, gyerekkori szerelmét. Az ő kapcsolatuk a szereteten alapult, egyenrangú felek voltak a házasságukban. Különös fricska az írónőtől – de abszolút hihető – hogy ezt az egyenrangúság dolgot felcseréli Európa és Afrika között.
Ők ketten végső kétségbeesésükben egy gyógyhotelben találkoznak, ahol rögtön történik velük valami, ami ellen eleinte különösen Marguerite próbál hadakozni. De aztán lassan annyi év Csipkerózsika álom után magára talál, nem hagyja, h a fia uralja az életét, ugyanúgy, ahogy azt a férje tette, hanem végre, életében először döntést hoz, saját maga, a boldogsága érdekében.
Jellemző, h a külvilág, szomszédok, ismerősök, sajnos pont úgy reagálnak, ahogy itthon is sokan és ahogy én is tenném sok esetben, de Marguerite és Marcel életét megismerve, jár nekik ez a boldogság. Újabb figyelmeztetés, h hogy jövök én, vagy bárki más ahhoz, h meg- és elítéljen másokat, anélkül, h ismerné a történetüket?
Egy szép időskori szerelem leírása ez, sok értékes gondolattal házasságról, boldogságról, kötelességről, gyerekekről, unokákról, szórakoztató, de ugyanakkor elgondolkodtató is.

Mörk Leonóra: Lány igazgyöngyökkel

Az egyik barátnőm említette a könyveit, amikről még nem is hallottam, de ahogy utánaolvastam, néhány felkeltette az érdeklődésemet. Bár elég vegyes véleményeket olvastam róluk, amikor lehetőségem volt akciósan megvenni, nem hezitáltam és rögtön bele is kezdtem.

Abban, h jól és olvasmányosan ír, biztos voltam, ő még ahhoz a Nők Lapja iskolához tartozik. Sajnos a regénye ennek ellenére sem tetszett. Összesen 4 idősíkon játszódik, ami egyrészről kicsit sok – bár abszolút követhető – másrészről felesleges is volt szerintem. Márta grafikusként dolgozik, amikor pakkot kap egykori drezdai tanárától és szeretőjétől, aki arra kéri, fordítson le egy 18. századi naplót, ami magyarul íródott. A lányt rögtön beszippantja a történet, ami – micsoda véletlen – épp azokról a barokk gyöngyfigurákról szól, amiket anno ő is megcsodált Drezdában és amiknek készítője máig ismeretlen. A naplóban egy unkonvecionális szerelmi történet elevenedik meg, egy inkább 20., mint 18. századi hősnővel. Ez a nyelvezetre is igaz, bár Sophie történetét nem napló formában ismerjük meg, ennek ellenére furcsa volt egy majd’ 300 éves történetről ’mai nyelven’ olvasni. Többször „kritizáltam” már klasszikus regényeket, amik mai szemmel olvasva gyakran körülményesek, nagyon hosszúak, terjengősek, itt ezt nem lehet elmondani, az elbeszélés módja abszolút 21. századi, valahogy szerintem mégsem passzolt. Annak ellenére, h nekem sajnos nem nagyon tetszett a regény, azért azt meg kell jegyeznem, h történelmileg nagyon is korhű képet fest és minden részlet (a műalkotások, Drezda, Amszterdam) alapos kutatómunkáról tanúskodik, ennyiben mindenképpen túlmutat egy szokványos női regényen.

Katie Jay Adams: Sommer ins Glück

A könnyed, nyári olvasmányok között tartottam ezt számon és valami ilyesmi épp nagyon rámfért már, amikor elkezdtem olvasni.
Annie élete romokban hever, ahogy az már csak lenni szokott a hasonló kaliberű történeteknél. Kirúgják pincérnői állásából, az anyja nem tudja fizetni a házat, amiben Annie öccsével, az Asperger szindrómás Marckal él.

Aztán felbukkan az életében a dúsgazdag és veszélyesen jóképű Jona, akivel egyfolytában összefutnak, aztán az élet – és a szerző – végképp összetereli őket, egymásra vannak utalva, csak egymás segítségével kaphatják meg, amit akarnak. Annie az 50 ezer dollárt, ami a házuk megmentéséhez kell, Jona pedig örökségét, a családi impériumot. Ehhez el kell játszaniuk, h komoly és felelősségteljes kapcsolatban élnek, meggyőzve Jonathan szigorú apját, aki szerint egy impériumot nem lehet család és biztos háttér nélkül irányítani. Szóval amolyan Pretty Woman jellegű sztori, de meglepetésemre pont az ebben rejlő lehetőségeket nem aknázta ki. Ráadásul csak 3 hétről van szó, h a történet h végződik, szerintem nem kell ecsetelnem, de kétlem, h egy szigorú pátriárkát meg lehetne győzni ennyi idő alatt, de itt persze minden szál teljes happy enddel zárul. Persze mindegy is, felhőtlen kikapcsolódásra vágytam, nagyjából megkaptam.