Erre a 2009-ben megjelent regényére véletlenül bukkantam, de a tartalmát átfutva azonnal tudtam, h el kell olvasnom.
Az események két szálon futnak: minden második fejezetben Georgi és Soja életébe pillantunk bele, akik orosz emigránsként Londonban élnek. A történetük 1981-ben kezdődik, mikor a nő halálos betegként a kórházban fekszik. Minden velük foglalkozó fejezetben visszamegyünk az időben egy-egy évtizedet, így látjuk őket friss nyugdíjasként, kisunokás nagyszülőként, dolgozó házaspárként, kisgyerekes családként, egymásért lángoló fiatal szerelmesekként. Nagyon tetszett, h az életükben nem csak az idillnek van helye, Boyne reálisan írja le a kirekesztettségüket egy idegen országban, az akcentusukból származó kellemetlenségeket, a családi tragédiákat, az egymásban megrendülő bizalmat. Azért tetszett mindez, mert bár félelmetesen jól szemlélteti a köztük lévő mindennél erősebb kapcsot, a soha el nem múló szeretetet, de a problémák leírásával azt is, h gondok a legnagyobb szeretetben, szerelemben is vannak, ezt sokan hajlamosak elfelejteni. Szembesülünk a feleség, Soja állandó önmarcangolásával, lelkiismeret furdalásával, bűnösnek, felelősnek érzi magát, ha valami rossz történik velük, vagy a szeretteikkel, öngyilkossággal is próbálkozik, az olvasó pedig nem nagyon érti, mi áll a háttérben, az író zseniálisan fokozza a feszültséget.
A páros fejezetekben Boyne visszavisz minket az 1910-es évek Oroszországába, ahol megismerjük a 16 éves kamasz fiú Georgit, aki egy hőstettének köszönhetően a cári udvarba kerül, Szentpétervárra, h mindig a kis Alekszej cárevics mellett legyen. Lassan kirajzolódik előttünk a cári család képe: a mindig közvetlen II. Miklóssal, a kemény és hideg cárnével, a szép nagyhercegnőkkel, Georgi védencével és barátjával a mindentől féltett Alekszej cáreviccsel és a szívének legkedvesebb Anatastasia nagyhercegnővel, akivel első pillantással egymásba szeretnek. Felbukkan aztán az ármánykodó Raszputyin is, aki a cárnét már befolyása alá vonta, Georgit is megkörnyékezi. Majd jön Lenin és a bolsevikok, elveszik a cári családtól a palotákat, a hatalmat, majd le is mondatják a cárt, de mire idáig jutunk a cári család nimbusza megtépázva, a sorsuk akkora már a menekülés, a bujkálás.
Végig ott motoszkált bennem a kérdés, h ki Soja? Hisz a múltról mesélő fejezetekben szó sincs róla. Ám egy idő után érzi az olvasó, h a két szálon futó történet a végzet beteljesülése felé robog, ahol többek között erre a kérdésre is megkaphatjuk a választ. Így is van, a regény végére a két szál az 1918. július 16-ról 17-re virradó éjszakán fonódik egybe a jekatyerinburgi Ipatyev-házban, ahol lemészárolják a Romanov családot.
Ahogy kicsit utána olvastam, Boyne alapvetően a történelmi tényeket vette alapul, persze sok helyen kiegészítve őket, tovább gondolva a történteket és hát nyilván a fő szálat azért alaposan megváltoztatta. Persze nyilván populáris témához nyúlt, hisz az utolsó romanovok tragikus sorsa, a halálukról ill. túlélésükről keringő mende-mondák mindig népszerűek, tény, h engem is nagyon érdekelt, h ezekről olvashassak, még akkor is, ha tudtam, a leírtak nagy része fikció kell, h legyen.
Azon kívül, h kicsit nehézkes az eleje szerintem, mert inkább a múlt érdekelt volna, mint a „jelen” és annak aránylag kevés történése, semmi negatívumot nem tudok mondani róla, egy igazi monumentális történelmi regény, ami végigkíséri Georgi és Soja szerelmét, a cári Oroszország átalakulását és a világháború alatti és utáni Londont.
A mű a szibériai Jekatyerinburgban álló Ipatyev-házról kapta a címét, ahol a cári családot utolérte a végzete, bizonyos dokumentumokban ezt nevezték „Különleges Rendeltetésű Ház”-nak.
Nekem nagyon tetszett a könyv, remélem meg fog jelenni magyarul is és azt is, h lesz még módom olvasni John Boynetól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése