M. Kiss Csaba-Kásás Tamás: Kása

Olimpia rajongóként már fentem a fogam erre a könyvre egy ideje, a magyar sport és a vízilabda ikonjáról. Mindig is nagyon kedveltem Kásás Tamást, mert amellett, h fantasztikus vízilabdázó és jó pasi, egy abszolút szerény és inkább gátlásos, visszahúzódó valaki – legalábbis ahogy a médiából és bizonyos megnyilvánulásaiból kiderült. Pont ezért kicsit meg is lepődtem, h könyv született róla, az ő közreműködésével, mert ez valahogy nem igazán illett a képbe.

Végig olyan, mintha ő mesélne, egyes szám első személyben ír. Bepillantunk a gyerekkorába, az állandó vívódásaiba, meglepően őszintén és konkrétan ír a szerelmeiről, nem megváltoztatott névvel, nem másokra mutogatva, másokat hibáztatva egy-egy kapcsolat végénél. Hajszálpontosan idéz fel fontos meccseket, sorsdöntő pillanatokat, gólokat, hibákat. Ledöbbentőnek találtam az olaszországi mindennapjait, na meg az orrcsepp függőségét - ami a klórallergiája miatt alakult ki. És hát, így a kulisszák mögé pillantva ismét beigazolódott, nem fenékig tejföl egy élsportoló élete sem.

Élsport? Ép testben ép lélek? Ugyan már! Harmincöt éves vagyok, és roncs. Testi-lelki roncs.

Egy élsportoló olyan, mint egy csecsemő. Mint egy óriásbébi. Eszik. alszik, ürít. Több nemigen várható el tőle. Néha persze, akárcsak a csecsemők, bájos kis buksijával meg cuki testével képes elbűvölni a mellette lévőket, de rövid időn belül elalszik. Szigorúan kötött napirendje van, következetesen oda kell figyelnie az alvására, étrendjére és testi funkcióira, mert ha ezek közül csak egy is eltér a megszokottól, azonnal nyűgös lesz. Közben persze világversenyeket, olimpiákat, bajnokságokat nyer, de ezek annyira kimerítik, h ne marad energiája másra. Csak magára. Mert örül, hogy él.

Izgalmas volt arról olvasni, hogy élt meg ő bizonyos feszült szituációkat, nehéz helyzeteket, szoros meccseket, meg a búcsúját, amit nem pont így tervezett…amikor nem az aranyért, vagy legalábbis éremért szállt medencébe a londoni olimpián, hanem az 5. helyért, nem ehhez szokott. Érdekes, amit Kemény Dénesről ír, nem szidja, semmi ilyesmi, csak tárgyilagosan megemlít néhány szituációt, de ez pont elég, h bizonyos dolgok szöget üssenek az olvasó fejébe…Aztán anyukája mondta meg a frankót, amiben azért lehet valami:

Tizenhat év együttlét után már két ember kapcsolata sem tud úgy működni, mint ahogyan az elején tudott; tizenháromé vagy az edzővel együtt tizennégyé meg pláne nem….Szóval az idő múlásával egyre többet kell dolgozni azon, hogy legalább nagyjából meglegyen a régi összhang, ti meg ezt mintha elfelejttettétek volna, vagy tévedek?

Tetszett, h azokról és azokkal kapcsolatban sem csak pozitív dolgokat ír, akiket néven nevez, hanem őszintén. Az meg szánalmas, h ahogy most a neten nézegettem a könyvre a reakciókat, minden szennylap akart újabb bőrt lehúzni a könyvről, persze mivel mással, mint a magánéleti dolgok ctrl+c – ctrl+v – zésével, de még így is ejtettek hibát:S.
Most néztem meg egy, a könyv kapcsán készült beszélgetést, amiben Kásás elmondta, h szerette volna egyszer ő elmondani azt, hogyan élte meg ezt az egészet és ezzel kvázi le is zárni életének ezt az időszakát, melyben aktív vízilabdázó volt, nem is akármilyen, a világ egyik legjobbja. Ezzel együtt sem értem, mert a bevétel jótékony célra ment, várható volt, h a bulvár média kegyetlen csámcsogásba kezd, épp visszavonult, így végre nem kellett – volna – szerepelnie. Mindenesetre örülök, h végül így döntött és a könyv által bepillanthatunk egy korszakos sportoló életébe, vívódásaiba.