Alexandra Reinwarth: Das Glücksprojekt

Így a tavasz – meg egyéb dolgok – közeledtével (a tavaszból közben már félig nyár lett;)), rögtön vevő voltam erre a könyvre. Christiane Hagnnak van egy hasonló könyve (Glück to go), bár nem olvastam, de ha jól emlékszem ő ott kipróbál egy csomó mindent, ami boldoggá teheti, valami ilyesmire számítottam itt is, mert előre bocsájtja, h ez nem tanácsadó könyv, de számomra mégis az lett belőle:S.
Alapvetően rendben van az élete a szerzőnek, de persze mindig minden lehet jobb, így belefog a boldogságprojektjébe. Nem a globális boldogságot keresi, inkább mindazokat a dolgokat – olykor banálisakat is akár – amik boldogság morzsákhoz juttatják az embert, apró örömöt csempésznek a hétköznapokba.

Nem igazán tudom mi alapján, de felállított egy listát a „potenciális örömforrásokról” pl. sport, háziállat és ezekről elmélkedik, ír az eddigi tapasztalatairól is, de számomra mégis inkább fura, mint szórakoztató vagy érdekes volt az egész.
Például le akar tenni egy rossz szokást – rágja a körmét - vesz a gyógyszertárban olyan lakkot, ami annyira rossz ízű, h leszokik erről – ez persze jó dolog, de nem az, ami egy boldogság projekt esetében úgy igazán eszembe jutna. Elkezd boldogság naplót vezetni, amibe minden nap 3 jó dolgot ír fel, ami örömöt okozott neki, boldoggá tette, ezt átolvasni később is újra örömmel tölti el az embert - idén én is felfirkantottam pár cetlire dolgokat, mikor valami öröm ért, bár most jut eszembe, h ez is elmaradt már vagy másfél hónapja biztosan:S. Ír az ajándékozás öröméről is, arról, mikor valakit igazán meg tudunk lepni, elmegy egy nevető jóga szemináriumra, ami igaz, h az elején szerinte is nagyon fura, de aztán megtetszik neki és igazán tudja élvezni. Mert hogy az igazi nevetés endorfint szabadít fel, boldogsághormont, ami tulajdonképpen a test kábítószere, aminek mesterséges megfelelői a morifum, a heroin vagy az ópium és hát az egyik legjobb dolog az életben;).
Persze nem találja fel a spanyolviaszt azzal sem, mikor arról értekezik, nem várhatja az ember a boldogságot kizárólag valaki mástól, mert azt sosem kaphatja meg, ha nem képes rá egyedül. Szóval vannak benne dolgok, amiken az ember elgondolkodik, h talán így kellene, vannak benne olyanok, amikről tudja, h biztosan nem így kellene;). Szerintem viszont túlságosan sokszor hivatkozik különböző tanácsadó könyvekre és az egészből nem lett személyes írás, egy összefüggő történet, pláne regény, helyette inkább valami nehezen definiálható se ez, se az összvér:S.
Csalódás volt, mert pl. az amazonon nagyon jó értékelést kapott és nem 2 embertől, újabb intő jel, h nem mindig mérvadó a „nagyközönség” véleménye, egyre gyakrabban tapasztalom ezt.