Herta Müller: Atemschaukel

Mivel a várólistámon volt a könyv, már régóta tervben volt. Leginkább az tartott azonban vissza, h nem tudtam, nem lesz-e túl „nehéz” olvasmány, magával tud-e vinni, vele tudok-e tartani? De hát most már bele „kellett” kezdenem, h végre megtudjam mindezt.
Egy újabb könyv a koncentrációs táborokról, csak hogy most fordítva. 1945-ben ugyanis Sztálin nevében minden Romániában élő németet a Szovjetunióba küldtek, h újjáépítsék a háborúban elpusztított részeket.

A 17 éves Leo monológja a regény, aki a Bánságból Hermannstadtból (magyarul Nagyszeben) kerül a táborba és immáron békeidőben tölt ott 5 évet, 60 000 másik, hozzá hasonló német nemzetiségű románnal. A fiú eleinte nem éli meg tragikusan a történteket, sőt még örül is, h elkerül a kisvárosból, homoerotikus kalandjai színhelyéről. A lágerben megismeri az éhséget és az éhségangyalát, vele hadakozik ideje nagy részében, hisz az csapdákat állít neki és a többi táborlakónak. Megtanul szenet lapátolni, koldulni együtt élni a tetvekkel és bármilyen disszonáns már maga a szó is, megismeri a lágerboldogságot is. Mikor 5 év múltán visszakerül a családjához, bár náluk lakik, mégis „megszakad” a kapcsolatuk, úgy érzi, mintha kicserélték volna. A történtek után az élete már soha nem kerül vissza a „rendes kerékvágásba”, bár megházasodik és a fővárosba költözik, végül elhagyja a feleségét és az országot is.
Nekem időnként nehezemre esett követni, németül olvastam, de időnként fel kellett lapoznom a magyar szöveget is, hogy akkor most miről is van szó pontosan, de azt kell mondjam nem lettem okosabb. Mert Herta Müller nagyon különlegesen ír. Nem összefüggő történeteket, hanem inkább benyomásokat, kollázsszerűen fűz össze képeket, gondolatokat. Egy példa erre és a „magyarázat” a címre:

Mindjárt összeroppanok, édes szájpadlásomon megdagad az ínycsap. Az éhségangyal pedig egészen belebújik a számba, és ott megkapaszkodik az ínyvitorlán. Az ínyvitorla a mérlege. Magára ölti a szememet, a szívlapát imbolyogni kezd, a szén szétfolyik. Az éhségangyal állára illeszti az arcomat. Hintáztatja a lélegzetemet. A lélegzethinta delírium, de még milyen.

A végére azt kellett megállapítanom, h nem hiába tartottam a könyvtől. Bár érdekes volt és a történelem egy eddig általam kevésbé ismert szeletéről olvashattam, pont a nagyon egyedi írásmód miatt éreztem nehéz olvasmánynak, mindkét nyelven. Magyarul egyébként Lélegzethinta címmel jelent meg, vagyis az eredeti cím szó szerint került lefordításra, ahogy nagyrészt a regény is, pont azért, mert ezt a fajta írásmódot szinte nem is lehet másként.
A Nobel-díjas írónő regényét a kritika némileg megosztva fogadta, hisz neki nem voltak láger élményei, így többen „másodkézből kapott lágerélmény”-nek titulálták. A történet alanya egy, a falujából származó költő, Oskar Pastior volt, akivel 2001-ben kezdtek beszélgetni és lassan kialakult az elképzelés, h emlékeiből közösen fognak könyvet írni. Mikor a férfi 2006-ban hirtelen meghalt, már 4 füzetet írt tele Müller az emlékekkel. 1 év múlva tudta csak elkezdeni a munkát, ami aztán 2009-ben jelent meg.
Bár lágerélményei valóban nem voltak, azért az írónőnek sem volt könnyű élete német kisebbségiként Romániában. A Bánságban született, majd Temesváron járt egyetemre, tanulmányai befejezése után fordítóként dolgozott. Innen elbocsátották, amikor megtagadta, hogy rendőrségi besúgó legyen és ezt követően a Securitate zaklatásainak volt kitéve. 1987 óta Berlinben él, de eleinte még itt is kapott fenyegetéseket.