Ahogy Safiernél már megszokhattuk nem mindennapi történetről van szó ezúttal sem. Hősei most tehenek, a főszereplő ismét egy nő(stény), Lolle. Ahogy eddigi könyveiben, úgy most is nagyon jól hozza a női vonalat az író, mindig meglep, h így tud írni egy pasi;), pedig ezt már az 1. könyve óta tudjuk.
A teheneknek is hasonló problémáik vannak, mint az embereknek: Lolle rajtakapja szerelmét, a bika Championt a csorda könnyűvérű tehenecskéjével, Susival, porig van sújtva, ekkor menti meg Giacomo, a kandúr életét, akitől megtudja, h a tehenekből darált húst és sültet készítenek, de van egy ország, India, hol szent állatként tisztelik őket. Így Lolle és barátnői Hilde és Radischen, valamint a hozzájuk csatlakozó Susi felkerekednek, de már a tanyáról való kijutás elég nehéznek bizonyul. Közben csatlakozik hozzájuk a csalfa bika is, kiderül, h Lolle terhes, Radischen leszbikus és persze jönnek a kalandok csőstől: New Yorkba hajóznak, egy farmon Chiantival meg Dom Pérignonnal itatják őket, h aztán gourmet éttermeknek adják el a húsukat, megszöknek, felosonnak egy repülőre, ami a túlsúlytól lezuhan, majd a Himalájában kalandoznak és végig ott a nyomukban a gonosz. Mindeközben Lolle, mint mindig most is a tökéleteset keresi: a tökéletes paradicsomot, a tökéletes bikát és nem veszi észre, amire vágyik már megvan neki, igaz nem teljesen tökéletes (barátok, férj…). És bár alapvetően benne van a szokásos „nem az úticél a fontos, hanem az oda vezető út”, meg közben megismerik egymást, sok mindent átélnek, megértenek, de itt a cél is fontos. A végére eljutnak ugyanis a kisborjúval és a barátaikkal Indiába és Lolle rájön, h a boldogság mindenkinek mást jelent, de útközben mindenki megtalálta azt, szóval happy end, de azért ad némi gondolkodni valót is, ahogy azt már megszokhattuk az írótól.
Őszintén szólva az első Safier könyv, amit kicsit erőltetettnek éreztem, vannak benne jó ötletek, nagy poénok persze, de nekem ez már valahol túl sok volt, vagy túl kevés? Mert igazából teljesen emberi tulajdonsággal ruházza fel az állatokat (részvét, együttérzés, düh, féltékenység), nagyon is emberi problémákkal konfrontálja őket, de számomra hiányzott valami plusz ebből most. Idegesített az is, h Giacomo az olasz kandúr, aki végigkíséri a teheneket, nagyon halandzsázza a németet, szerintem senki nem beszél így, ill. nem így tör egy nyelvet, tapasztalatom szerint legalábbis, ez nekem fura volt.
Safier könyveinek magyar kiadása valamiért leállt a Pocsék karma és a Jézus szeret engem után, így ez már a 3. könyve az írónak, ami nem jelent meg magyarul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése