Tudom hol osztják, többször jártam már a stockholmi városházán is, ahol aztán a pazar vacsora van, a vezetett látogatás alatt sok apró kis kulisszatitkot árulnak el, így azután, h már olvastam egy könyvet Eschbachtól, ami ráadásul még tetszett is, ez – ezzel a címmel és témával - szinte már kötelező volt.
Nagyon jól indult: az első 2 fejezet nagyjából képbe teszi a díjat, a jelentőségét, a lebonyolítást, számos érdekességet oszt meg, csak úgy faltam a sorokat. A Nobel-díj több mint 100 éve mítosz, egy intézmény, ami az egyik legmagasabban dotált díj (1 mió euró), de nem ezért a világ leginkább vágyott díja. A kitüntetésről döntő bizottságoknak nem kell magyarázni vagy mentegetni a döntésüket, senkinek sem tartoznak magyarázattal, sok döntésüket kritizálták már, több tévesnek is bizonyult, de mindig független döntésekről volt szó.
A történelem után jön a jelen és Hans-Olof Andersson professzor, aki maga is tagja annak a bizottságnak, ami arról hivatott dönteni néhány napon belül, kié legyen az orvosi Nobel-díj. Nagyon izgalmas, fordulatos a történet, sok érdekességről ír, amik bár nem tudom mennyire igazak, de számomra hihetőek voltak (pl. h átlagosan 8 jelölés után kapja meg valaki a díjat, maguk a díjazottak és szervezetek, intézetek jelölhetnek adott év februárjáig és utána hónapok telnek el annak vizsgálatával ki és mi áll a jelölés mögött, milyen érdekek, milyen csoportok stb.). Az író tökéletesen épít fel egy fikciót, megvesztegetéssel, emberrablással, gyilkossággal, csak hogy az kapja a Nobel-díjat, akit egy mindenre elszánt csoport erre érdemesnek talál, de mikor a professzor a börtönben ülő sógorához fordul segítségért és kihozatja, onnantól kezdve az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. Teljesen elterelődik a figyelem a Nobel-díjról, a jól felépített történet szétesik, kesze-kusza lesz, olyan, mintha egy másik történet lenne.
Nagy(vagy még nagyobb) író lehetne Eschbach, ha állandó szinten tudna írni, na meg ha az egyébként szerintem zseniális ötletei kitartanának végig és nem lennének üresjáratok a könyveiben, de itt már úgy tűnt kb. a történet negyedénél elfogyott a muníció, elég szenvedős volt utána. Időnként az volt az érzésem, h volt két félkész regénye vagy ötlete és azokat összegyúrta, bár ez túlzás inkább csak egymás után illesztette. Baromira idegesített, hol ebbe, hol abba az irányba kalandozott el, amiknek nem sok közük volt a csapásirányhoz, ennyire ritkán szokott egy könyv bosszantani, mint ez. A cselekmény egy tapodtat sem haladt előre, csak újabb és újabb szálak és szereplők, gyanúk lépnek be és úgy éreztem, valami nagyon zseniális húzás kellene, h megmentse ezt a regényt, h ez a sok baromság értelmet nyerjen és egyre inkább gyanakodtam, h ilyen zseniális húzás nem létezik, hát igazam is lett:S.
A végén nem a fifikás csavar jött, hanem egy nagy pofára esés, felháborító módon veri át az olvasóit, hatalmas csalódás volt számomra. Pont azt a részt (a Nobel díj körülit) teszi zárójelbe, ami pl. számomra a leginkább érdekes lett volna és ami nekem hihető is volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése